Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

— Csakugyan emlékszel is rá, vagy csak én meséltem él neked?

— Mindenre emlékszem, amióta először magaddal vittél halászni.

Az öreg ránézett a fiúra, napbarnított arcáról, kék szeméből bizalom, szeretet sugárzott.

— Ha az én fiam volnál, — mondta —vállalnám a kockázatot és magammal vinnélek. De hát az apád fia vagy meg az anyádé, és szerencsés hajóra kerültél.

— Foghatok neked szardíniát? Négy jó csalétket is tudok szerezni, ha kell.

— Megmaradtak a mai csalétkeim. Elraktam őket besózva a ládámba.

—'Hadd hozzak neked négy frissebbet.

— Elég lesz egy is — mondta az öreg halász. Soha nem adta fel a reményt, soha nem csüggedt el azelőtt sem. De most olyan erővel támadt fel benne a bizakodás, mint ahogyan a könnyű parti szél szokott fölkerekedni.

— Hozok kettőt — mondta a fiú.

— Hát hozzál kettőt — hagyta rá az öreg. — De nem loptad őket, ugye?

— Szoktam azt is — mondta a fiú. — De ezeket most vettem.

— Köszönöm — mondta az öreg. Egyszerű lélek volt, nem sokat tépelődött hát rajta, hogy ilyen alázatossá vált. De azért tudta, hogy alázatossá vált, és azt is tudta, hogy nincs ebben semmi szégyen, s hogy az önérzetén, a jogos büszkeségén nem esett semmi csorba.

— Jó napunk lesz holnap, olyan az ár — mondta.

— Merre felé mégy, Santiago? — kérdezte a fiú.

— Kimegyek messzire, ahonnét már vissza se tudok jönni a szél fordulásakor. Kint szeretnék lenni már pirkadat előtt.

— Én meg majd megpróbálom rávenni őt, hogy menjünk ki mi jó messzire — mondta a fiú. — Aztán ha horgodra akad valami igazán nagy hal, a segitségédre mehetünk majd.

— De ő nem szeret messzire kimenni.

— Nem, az igaz — mondta a fiú. — De majd úgy teszek, mintha megláttam volna valamit, amit ő nem lát, egy halászó madarat vagy ilyesmit, s rábeszélem, hogy menjünk ki delfinre.

— Olyan rossz a szeme?

— Alig lát már.

— Furcsa dolog — mondta az öreg halász. — Pedig soha életében nem halászott teknősbékára. Az rontja el az ember szemét.

— Te éveken át halásztál teknősbékát a Moszkitó-part mentén, és mégis jó a szemed, Santiago.

— Én nem akármilyen öregember vagyok.

— De lesz-e elég erőd hozzá, ha egy igazán nagy halat kell majd kifognod?

42- Lesz tán csak. De mindenféle fogással is segíthet magán az ember.

— No, vigyük haza a cókmókot — mondta a fiú. — Szóval ideadod a vetőhálót, és kimehetek szardíniát fogni.

Összeszedték a szerszámokat a csónakból. Az öreg vállára vette az árbocot, a fiú a faládát vitte, amiben az orsókra csévélt, erős fonásu, barna zsinegek voltak, meg csáklyát és nyeles szigonyt. A csalétkek mind ott maradtak a csónak farában egy dobozban, a bunkósbottal együtt, amivel a nagy halakat szokta elkábitani, amikor beemeli őket a csónakba. Nem lopta volna el senki az öreg halász holmiját, a vitorlát és a súlyos, vastag zsinegeket azonban okosabb volt hazavinni, mert ártott nekik a harmat, aztán meg, ámbár az öreg biztosan tudta, hogy a helybeliek közül senki nem nyúlna az ő jószágához, mégis úgy gondolta, hogy fölösleges kisértésbe hozni őket azzal, hogy otthagyja a csáklyát meg a szigonyt a csónakban.

Végigmentek az országúton, odaértek az öreg halász kunyhójához s beléptek mind a ketten a nyitott ajtón. Az öreg nekitámasztotta a falnak az árbocot, a rágöngyölt ’U- torlával együtt, a fiú pedig letette melléje a ládát meg a többi szerszámot. Az árboc majdnem olyan hosszú volt, mint a kis vityilló egyetlen szobája. A viskó a guano-nak nevezett óriáspálma erős, szívós pikkelypáncéljaiból épült, s volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék és a földes padlón egy kis, faszénnel füthető katlan, amin főzni lehetett. A kunyhó barna falán, az egymásra lapított erős, sűrű rostu guanó-leveleken két színes kép lógott, az egyik Jézus Szent Szivét ábrázolta, a másik pedig a cobrei Madonnát. A feleségéről maradtak az öregre ezek a képek. Valaha ott függött a falon az asszony kiszínezett fényképe is, de aztán utóbb mégis leszedte, mert nagyon elhagyatottnak érezte megát, ha ránézett erre a fényképre, s most a kis polcon tartotta a sarokban, a tiszta inge alatt.- Van itthon ennivalód, Santiago? — kérdezte a fiú.

— Van egy fazék barna rizs, meg hal hozzá. Kérsz egy kicsit ?

— Nem, köszönöm. Majd otthon ebédelek. Gyújtsak tüzet?

— Nem kell. Majd én megmelegitem később a rizsemet. Vagy megehetem hidegen is.

— Elvihetem a vetőhálót?

— El hát.

A vetőháló már rég nem volt meg, a fiú emlékezett arra a napra is, amikor eladták. De azért rendültelenül eljátszották ezt a kis színházat minden délután. Rizseshal sem volt, se fazék, se barna rizs, ezt is tudta jól a fiú.

Nyolcvanöt, az szerencsés szám, szerencsét hoz — mondta az öreg. — Mit szólnál hozzá, ha egy ötmázsásnál is nagyobb hallal jönnék haza holnap?