Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Ernest Hemingway: AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER A halász már öreg volt, kis csónakján egyedin halaszott a tengeren, a Goli-áramiat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Elemre, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De aztán, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fiú szü­lei azt mondtaK, hogy az öreg most mar iga­zán és végérvényesen saiao, ami a legsúlyo­sabb szó a baiszerencses emberre, úgyhogy a fiú a parancsukra ettől fogva egy másik hajóval ment halaszni, és fogtak is mindjárt az első héten három nagy halat. A fiút el­szomorította, hogy az öreg minden áldott nap üres csónakkal tér vissza, és le is ment min­dig a partra, hogy segitsen neki hazavinni az orsóKra göngyölt fonalait vagy a csák­­lyáját, szigonyát és az árboc köré csavarga­tott vitorláját A vitorlát liszteszsákokkal foltozták meg, és az árbocra tekergetve o­­lyan volt, mint az örökös vereség lobogója. Sovány, ösztövér ember volt az öreg ha­lász, mély ráncok barázdálták a tarkóját. Ábrázata tele volt a jóindulatú bőrbetegség barna májfoltjaival, amit a forróóvi tenger vizéről visszaverődő napsugaraktól lehet kap­ni. Ezek a májfoltok végigfutottak arcának mind a két oldalán, a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek, hegek látszottak, ami­ket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel való bajlódásnak köszönhetett. De nem volt a kezén egyetlenegy friss sebhely sem. O- lyan régi, olyan vén volt valamennyi, mint egy halat soha nem látott sivatag vizmarásai. Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, , mert a szemepárja vidám volt és törhe­tetlen, s olyan -kék, akár a tenger. — Santiago — szólt hozzá a fiú, ahogy kaptattak föl a parton, ahová a kis csónakot kivon(tatták, — Santiago, most újra ine­hetnék veled halászni. Kerestünk egy kis pénzt. Az öreg tanította meg a fiút halászni, és a fiú nagyon szerette őt. — Nem, nem — mondta az öreg. — Sze­rencsés hajóra szegődtél. Maradj csak velük. — De hát nem emlékszel, amikor egyszer nyolcvanhét napig nem fogtál semmit, aztán utána három héten át mindennap nagy ha­lakkal tértünk vissza? — De emlékszem — felelte az öreg. — Tudom, hogy nem azért hagytál el, mert nem bízol bennem. — Apám akarta igy. A gyereke vagyok, szót kell fogadnom neki.-— Persze — mondta az öreg. — így is van rendjén. — Apám könnyen elveszti a bizalmát. — Könnyen — mondta az öreg halász. — De mi nem veszítjük el. Igaz-e? — Igaz — felelte a fiú. — Meghívnálak egy pohár sörre a kertvendéglőbe, ha elfo­gadod, utána aztán hazavihetjük a holmit. — Miért ne fogadnám el? — mondta az öreg. — Halászemberek vagyunk mind a ket­ten. Beültek a kertvendéglőbe, s az iddogáló halászok közül sokan bolondozni kezdtek az öreggel, de ő nem haragudott meg a csúfoló­dásért. Mások meg, az idősebbje, ösak néz­ték Santiagot, elszomorodva. De nem mutat­ták, hogy szomorkodnak miatta, hanem ta­pintatosan csak a tengerről, áz árról, a tar­tósnak látszó szép időről beszélgettek, meg arról, hogy milyen mélyre eresztették le hor­gaikat és hogy mi mindent láttak. Azok a ha­lászok is visszaérkeztek már, akik aznap si­keresen jártak kint á tengeren, kibelezték ó­­riási martinjukat, két szál deszkára fektették keresztbe, két-két ember megfogta a deszkák végét és görnyedezve cipelték el a halcsar­nokba mázsás zsákmányukat, ahonnét hűtő­­kocsik viszik majd tovább Havanába, a hal­piacra. Akik meg cápát fogtak, elvitték a kis öböl túlsó oldalára, a cápafeldolgozóba, s ott majd csigák segítségével felemelik a cá­pát, kivágják a máját, lemetélik az uszonya­it, megnyuzzák, s a húsát fölszeletelik és be­sózzák. Ha keletről fújt a szél, mindig magával hozta a kikötő felől a cápafeldolgozó bűzét; ma azonban alig lehetett érezni, mert a szél előbb délnek fordult, aztán el is ült egészen, úgyhogy nagyon kellemes volt itt a kertso­ron, a napsütésben. — Santiago — szólalt meg a fiú. — Tessék? — mondta az öreg. A poharát szorongatta a kezében, és régi dolgokon járt az esze, hosszú évekkel ezelőtt történt dol­gokon.-— Kievezhetek, hogy fogjak neked szardíniát holnapra? — Nem. Eredj bézbólozni. Még én is tu­dok evezni. Rogelio pedig majd kiveti a hálót. — Hadd menjek. Ha már nem halász­hatok veled, szeretnék legalább valamiben a hasznodra lenni. — Fizettél nekem egy pohár sört ■— mondta az öreg. —- Embemyi ember vagy már. — Hány esztendős voltam, amikor 'kivit­tél magaddal hajón? — öt — felelte az öreg — és kis híján ott vesztél, amikor túl korán emeltem be a halat, nem volt még elég fáradt és majdnem összeörte az egész csónakot. Emlékszel? — Emlékszem, ahogy csapkodott a far­kával, döngette a csónakot, még hogy az ü- Iés kettétört, meg ahogy a bunkósbot na­gyokat koppant rajta. Arra is emlékszem, hogy engem előrelöktél a csónak orrába, a­­hol a feltekert vizes zsinegek voltak, és érez­tem, ahogy remeg, rázkódik az egész csónak, s hallottam, ahogy csapdosod a bunkóval, mintha egy fát akarnál kivágni fejszével, és hogy engem meg egészen elárasztott a vér édeskés szaga. 41

Next

/
Thumbnails
Contents