Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Debreceni Kiss László:

IGE LÁZBAN

Rejtő mélyén lenge lombnak Csókcsatornák felcsobognak. Barna földből zsenge ágba Tavasz öröm libben táncba, Vágyba hajt az égi láng,

Lét a létben, .— ispiláng.

Rejtő élet titok mélyén Igelázban él a törvény;

Tarka létben, zengő nászban Parancs cseng az élet-táncban Szelíden, mint égi láng,

Lét a létért, — ispiláng.

Arról, hogy az ember része a világnak.

Az ember, mérhetelen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vizcsep ezt mondaná. "Én más vagyok, mint a tenger". Vagy a szikra: “Rajtam nem fog a tűz". De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej, vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán s aztán a következő pillanatban, a szemét vagy a pöcegödörbe kerül.

Az emberi test mivoltában, nem is magasrangu elletne a világnak: inkább csak szánalma san pusztulásra Ítélt anyagok összesége. A kö. a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mind az, amit testünkön át jelentük a világnak, jelentéktelen. Csak a lékünk erősebb és maradandóbb, mint a fém és a kö. Ezért sem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogatábanj Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze hanem értelme a világnak.

Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánlmas.

(Márai Sándor).

is látta, az érzés nem változott. Jó érzés volt, és valami szánalom-féle is vegyült ebbe az érzésbe. Hogy miért, nem tudta volna megmondani. De határozottan valami szép és kissé szomorú sajnálat volt ez az érzés. Mintha valami szomorú dolog történne ezzel a nagy kövér emberrel és ő látná és sajnálná. Próbálta elképzelni a helyzetet, amelyikben ez a sajnálat helyén való volna. Látta Szőrfülüt ketrecbe zárva, valami olyan ketrec-félébe, amilyenbe az urak zárják az embereket, mint Tóderiket is. De érezte, hogy ez nem az. Nem az igazi. Próbálta látni, ahogy sötétarcu emberek nagy botokkal verik és ő ordít véres arccal. De ez sem sikerült. Nem, érezte, hogy valami másért kellene sajnálni ezt az embert. Bármennyire is különös volt, inkább úgy jött a szeme elé, mintha valami tűzben állott volna. Valami nagy tűzben, amelyik oldalról és fölülről omlott reá, hogy a bőre fölhasadt és meggörbült a dereka, mint a pálcika reggelenként a tűzön. Borzongató kép volt és zavaros. De hiába akart egyébre gondolni, újra csak ez tért vissza, és olyan sajnálat fogta el a csúnya kövér ember iránt, hogy a könny kiszökött a szeméből.

Az minderről nem tudott semmit, persze. Tett-vett, rakosgatott, kiment, újra bejött. Kiszolgálta az embereket, elbeszélgetett velük, ha kellett, erdőről, marhabetegségről. Néha a kislányhoz is vetett egy szót.

— Na, itt vagy még?

Vagy:

— Nem untad még el a várást, te? Fene tudhatja, hol jár az a kupec. Van annak dolga, egyéb is.

Délfele aztán kihozott egy gőzölgő tányért, s letette elébe az asztalra. Jókora szelet kenyeret is támasztott melléje.

— Egy kis birkatokány — mondotta — megehülhettél.

— Köszönöm, uram -— mondotta a gyermek, s nem kérette magát. Megette az egészet. Még a tányért is tisztára kitörülgette a kenyérrel. Utána fogta az üres tányért, és odavitte a pulthoz.

— Köszönöm szépen — mondotta mégegyszer.

— Egészségedre, gyermek — felelte az örmény, és átvette a tányért. A kislány kérdő szemekkel nézett reá.

— El mosogatnám.

— Hagyd el — legyintett Szőrfülü — majd a cseléd. Azért tartom.

— Csak úgy gondoltam.

Visszament a pádhoz, és leült. Az örmény letörülte a pultot.

— Ha valaki jönne, szólj be értem. Jó? Megebédelek én is.

Azzal eltűnt a kisajtó mögött.

Nem jött senki. Csönd volt. Egy szán haladt át az utcán, de nem állt meg. Később az örmény is visszajött, beült a sarokba, és hallgatott. Aztán megtértek a szánok az erdőről. Megálltak a korcsma előtt, s az emberek bejöttek. Ugyanazok, akik reggel. Az egyik oda is szólt a leánykához, amikor észre vette.

— Na, hát még mindig itt vagy? Vársz tán valakit?

— A kupecet várja — magyarázta az örmény — aki elvitte a pénzit.

— Aha.

— Aha.

Az emberek megitták a pálinkájukat, s mentek. Az ajtóból valamelyik visszaszólott:

— Tán nem is jön ma. Miről gondolod, hogy eljön?

— Mert mondta.

— Mondta? Az más.

Az emberek elmentek. Újak jöttek megint, elmentek azok is. Aztán egyszerre zörögni kezdett valami szekér. Furcsa

34