Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

volt, mert arrafelé még szánnal jártak. A zörgés egyre erősö­dött, aztán megállt. Éppen az ajtó előtt. Az örmény kibújt a pultja mögül, és az ajtóhoz ment. Kinyitotta. De már akkor jött is be rajta valaki. Megismerte nyomban. A kupec volt. Kezében ostor. — Na, itt vagy? — kereste meg szemével a leánykát. Az boldogan állt fel a pádról, s nehány lépést is tett feléje, — Itt. — Már reggel óta vár szegényke — tette hozzá Szőrfülü. A kupec lecsapta az ostort az asztalra. — Nem jöhettem hamarabb. Vásárban voltam, Disznajón. A leányka felnézett a sovány borostás arcra. Mosolygó bizakodással. — Megtalálta? — Kit? — nézett rá vissza csudálkozva a kupec. — Hát Tátét? — Aha. Persze. — a szemek megrebbentek, és félrefor­dultak. A padlót nézték, majd a falakat, majd megállották az örmény arcán. Az is a kupecet nézte, akár a gyermek Fojtott aggodalommal. — Persze, hogy megtaláltam — mondta a kupec, és kö­högött, erőlködve. A leányka arca kigyult. —örvendett a pénznek? A kupec arca újra megrebbent. Az örményre nézett, az elfordult. — Örvendett hát. De ide figyelj, ö is küldött neked va­lamit... — Küldött...? Igazán...? — Várj, be is hozom, ott van a szekéren. Kiment. Az örmény visszabujt a pult mögé. A leányka a küszöbön állt. — Itt van ni — mondotta és kiemelt a szekér farából egy ködmönkét, meg egy szoknyácskát — ezt hoztam neked. És itt van még két pendely is. Egy kivarrott ing, ni, az ün­nepekre. Bocskor. Hadd lám, mi van még itt... szines cukor, fogjad... ez meg pántlika, a hajadba... A kislány csak állt, szorongatta a rengeteg sok drága holmit, arca kipirult, szeme kitágult a csodálkozástól. — Ezt mind... Táte küldte...? — ö hát — lökte oda durván a kupec — nem is a főispán. Azonkívül küld még neked két kecskét is... — Kecskét...? — Azt hát. Gidozó mind a kettő. Meg hat idei bárányt. De azokat gyalogosan hozza Gyudkuca bácsi, az andrenyászai tanyás. El is vállalta, hogy ott tartja magánál őket, ameddig kinő a fü. Érted? Biztosan nincs odafent se szénád, se pajtád, mi? — Nincs... — Na látod. Majd ha kinőtt a fü, elmehetsz hozzá s el­hozhatod őket. Hát ez van. A leányka csak állt, megrakodva, az ajtóban. — S Táte...? üzent valamit...? A kupec segítségkérőén nézett körül. De nem volt ember sehol. Az örmény is elbújt odabent, a pultja mögött. Zavartan reszelte a torkát. — Üzent hát, hogyne üzent volna... hogy viseld jól ma­gad... meg hogy... ügyelj a kecskékre s a bárányokra... meg hogy... ügyes voltál, azokkal a bőrökkel... — Azt is mondta? — csillant föl a kislány arca. — Mondta, mondta. — S mikor jön haza? A kupec kétségbeesetten forgatta a nyakát, de nem volt ott senki, csak az örmény, s az is elbújt a zsákjai és hordói közé. Vadásztörténet. Hires vadász meséli a követ­kező történetet: — Afrikában jártam oroszlán­vadászaton. amikor hátulról or­dítást hallok és egy hatalmas nőstényoroszlán szalad felém. Gyorsan beugróm a kis kaliba eresze alatt álló hordóba és ma­gamra kapom a hordó tetejét. Az oroszlán körbeszaladgál a hordó körül, és érzem, ennek nem lesz jó vége. Cselekednem kell valamit. Előveszem a kése­met lukat vágok a hordó olda lába, kinyulok és elkapom az oroszlán farkát, behúzom a hor­dóba, csomót kötök rá. Az c­­roszlán felbődül, elrántja a hor­dót. én kiesem a hordóból, az oroszlán pedig elszalad a hordó­val a farkán. Van, aki nem hi­szi ezt a történetet? — kérői ki­hívóan a hallgatóitól. .— Hogyne hinnénk azt, edes­­fiam, mondja egy idős bácsi. Magam is vadász vagyok és ott vadásztam utánad való évben Afrikában és magam is hallot­tam nagy ordítást, hát látom, hogy jön egy nőstényoroszlán egy nagy hordóval a farkán, és mögötte négy kis oroszlán kis hordókkal a farkukon. Keed, könnyen nevet! A székely atyafi a komájával megy az erdőn keresztül. — Ni csak, koma, furulyái — mutat egy fához támasztott pus­kára. — Nem furulya az. hanem puska. — De biz’a furulya’ — és szájába veszi a puskacsövét. — Ha furulya, akkor billeg­­tetem, — mondja a másik és el­süti a ravaszt. A lövés az atyafi félarcát elviszi és úgy néz ki, mintha vigyorogna. — Keed csak könnyen vigyo­­rint! De én hogy megijedtem — mondja a másik. Ui lakás. — Rettenetesen lármás ez a lakás. Hogy bírjátok majd ki? — A házigazda azt mondot­ta, hogy csak az első két hét kellemetlen, aztán már megszok­ja az ember. Mi pedig az első két hétben úgyis nászuton le­szünk. 35

Next

/
Thumbnails
Contents