Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
mosdott, felöltözött. Mire az ajtót kinyitotta, már harsogva ömlött be rajta az élesre fent napfény, és végigberetválta a ház párás levegőjét. Aztán kisepert, vizet hordott, fát aprított, megette az esti maradékot: s mire mindezzel elkészült, a nap már fent ült magosán, mint egy nagy nevető király, és a fákról csöpögve olvadt a zúzmara. Szinte meleg volt a járás, fölfele az Urszun. Olykor beleizzadt a verőfény kapaszkodóiba. (Egy délután, mikor a csapdajárásból visszatért — már alig volt nehány darab a pálcikákból hátra — meghallotta a rigót. Lent szólt, az égereknél. S ahogy arrafelé nézett, észrevett egy füzfabokrot, amelyiknek ágain fehér barkák pattantak éppen. Odament, és letört róla nehány gallyat. Aztán fölment a házhoz. Az ajtóból még visszanézett a patakra. A nap már búcsúzott tőle és megnyujtotta az árnyékokat hosszúra. A rigó nem szólott többé. Fent az Istenszékén már esti lilára fagyott újra a hó. A tél még őrizte a hegyeket. Sokáig állt a szoba közepén, kezében a barkás ágakkal és gondolkozott, hogy hova tegye. Aztán odament a fekhelyhez, ahol a kis tarka tarisznyácska csüngött, és melléje tűzte őket. Kis gondolkodás után egyet kivett megint, a másik sarokba vitte, és csöndesen letette Tóderik üresen maradt fekhelyére. Pontosan oda, ahol a feje szokott lenni. Állt előtte és nézte. Szeme megkönnyesedett. Felnyúlt a polcra, és számolni kezdte a pálcikákat. Már csak négy volt belőlük. Azon a hajnalon, amikor az utolsóra került a sor, korán fölébredt. Sötét volt még. Az ablakok négyszöge alig világított.. Kint hidegen és némán dermedezett a világ. Nem látszottak a csillagok sem. Az égre ráfagyott a köd. Szagával megtelt a ház. Nyirkos és elhagyatott szag volt, borzongató. Serényen ugrott ki a bunda alól. Kikaparta a parazsat, izzóra fújta és reárakott egy kötés száraz fenyőrőzsét. Tetejére odatette az utolsó pálcikát. Fehéren világított a kemence sötét szájában. Aztán odaguggolt eléje, és nézte. Didergett, de nem törődött vele. Talpa fázott a jéghideg padlón. De szeme mereven a fehér pálcikára tapadt, valahogy úgy érezte, mintha egy ismeretlen kerítés utolsó oszlopa lenne. Egy kerítésé, mely furcsa és titokzatos módon elzárja tőle az öreget. A tűz pattogva kapott bele a fenyőrőzsébe. Szikrák szöktek. Kis vörös lángnyelvek kúsztak fölfele, gallyról-gallyra kapaszkodtak, ropogva és köpdösve, és egyszerre elérték a fehér pálcikát. Elébb csak körülnyaldosták, éhesen és bizalmatlanul. Aztán egy kis sárga lángocska beleakaszkodott a végébe, és rajta maradt. Egy második is. Egy harmadik is. A pálcika görbülni kezdett, kis vörös gombák nőttek ki belőle, ellepték sürün-sürün, és egy szempillantás alatt nem látszott belőle más, csak egy vörös vonal a tűz tetején. Alulról csattogva emelkedett egy nagy sárga nyelv. A pálca pendült, ketté törött, s belehullott a vörösen mozgó összevisszaságba. Aztán a lángok felcsaptak, egészen föl és elnyeltek mindent. Egyszerre valami siettető nagy örömet érzett. Kövér bükkfahasábokat vetett a lángok közé, és meg sem várta mint máskor, hogy fölmelegedjék a levegő, öltözni kezdett. Nem a bocskorokat húzta föl, mint máskor. Elővette a kis ügyes csizmácskákat, maradék faggyúval kifényesítette. Közben még egyszer odaugrott a polchoz, és végigkutatta gondosan, hogy nem tévedett-e? De nem volt több pálcika, igazán nem volt. Fát, vizet futva hordta be. Gyorsan bekapott egy marék puliszkát, nehány égerrönköt a tűzre vetett, magára kapta a nagykendőt. Az ajtóból még egyszer visszafordult, leakasztotta a kis pirostarka tarisznyácskát, leverte róla a port és a nyakába vette. Aztán elindult. Szive gyorsabban vert, mikor az ajtót kinyitotta. ...most megintegyszer elárulva, magárahagyatva. senkitől sem segítve vérzik el ez a nép Nyugat és a Kereszténység védelmében. Asszonyok és gyermekek mutatják meg a világnak a kommunizmus győzni nem tud a szabadságszerető népek között, az orosz kolosszus agyag lábakon nyugszik. Mit féltek tőle? Az Európáért elvérzett maroknyi Magyarság egy emberként mutatta meg a vilának, a "kis nép” biztosabb szövetséges lehet a "nagynál” Ez a csodálatos nép, melyről a franciák nagy Írója. Victor Hugo így irt: MAGYARORSZÁG A HŐSÖK NEMZETE A HŐSIESSÉG MEGTESTESÍTŐJE! EZ A KIVÁLÓ NEMZET KI FOG TÖRNI SÍRJÁBÓL, AMÍG FÜGGETLENSÉGI SZELLEM LESZ A VILÁGON, ADDIG ÉLNI FOG MAGYARORSZÁG. És jelenleg ez az egyedüli vigasza a világnak. Wass Albert: AZ ANTIKRISZTUS ÉS A PÁSZTOROK cimü regénye, amelyet a KÁRPÁT részletekben közölt a tavalyi évfolyamában, megjelent könyv alakban és kapható a bizományosainknál, és a Kiadóhivatalunkban. , Egy falu életének a tükrében mutatja be a szerző a kommunizmus pusztítását: a kommunizmus eszméje nem valósítható meg az életben, és igy csak vér, pusztulás járhat a nyomában. A leirt tragédiák megismétlődtek és ismétlődnek szerte a rabországokban és égbe kiált a sok kiontott ártatlan vér. Olvassa el mindenki, hogy öntudatosan tudjunk küzdeni az emberiséget pusztító pestis ellen. 31
