Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

szeretetre szomjazva közeledtek hozzá.

Ma már vonatok dübörgése tölti meg a Maros völgyét s a fürésztelepekszirénája sivit bele az erdők csöndjébe. Ha valaki siető utján, egyik irtástól a másikig menve, áthalad egyegy olyan eldugott tisztáson s régi faházak dőlt romjait látja: nem ér rá gondolkozni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogyan belepte az ösvényeket is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után s melyek ma már nem vezetnek sehová. Ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi vadonban, múló emléke hajdani időknek.

AMIT

A MAGYAROKRÓL TUDNI KÉNE . .

...hogy már Kr. utáni 800 évben tiszta demokratikus törzsrendszerben éltek. Nép szavazással választották meg vezéreiket. akik alkotmányosan kellett uralkodjanak fölöttük és maguk alkották törvényeiket, amit az egykori arab és görög feljegyzések bizonyitnak.

...hogy 1100 évvel ezelőtt a magyar vezérek VÉRSZERZÖDÉSE volt az ó-kor után első alkotmányos fejedelem-választás. közakarattal a hét vezér, inagafölé emelte Árpádot, önszántából engedelmességet fogadott neki maga és utódai nevében, de egyúttal korlátozta az uralkodók hatáskörét, akik ettől fogva esküvel kötelezték magú kát az alkotmány betartására.

— Azért nem adom őket.

— Akkor már viheted is a bőreidet innét — mordult föl Szörfülü gorombán, s egyetlen lökéssel letaszította a bőröket a pultról. A leányka ijedten és tanácstalanul bámult a padlóra, de nem mozdult, csupán a nagykendő csücskét tépegette. Nagy, siket csöndesség volt az ivóban. Mindenki őket nézte, kettőjüket, s a tekintetek sötétek voltak. S akkor hirtelen egy csúnya, hajlott hátú, szakállas vénemberből kitört a szó az ivó hátuljában.

— Nehogy odaadd neki ennyiért, te leány! Oda ne add a hitványjának! Még mit nem! Rajtad akar meggazdagodni? Hogy nem sül ki a szeme! Elviszem én a bőreidet Régenbe, magam, cseppet se félj! Nem kettőt, de kettő ötvenet fizetnek ott az ilyen bőrökért! Tudja azt az örmény, súly essen a belébe!

Felzugtak az emberek egyszeribe, mint a megbolygatott méhkas.

Igaza van az öregnek! Nyavalya essék az örményibe! Gyermeket akar becsapni? Árva gyereknek akarja kilopni a szemit? Micsoda ember az ilyen? Igaza van az öregnek! Régenbe kell vinni a bőröket, azt hát!

Egy forróvérű gazda úgy csapta le öklét az asztalra, hogy megreccsent alatta a deszka.

— Én kifizetek neked darabjáért két forintot itt helyben’ Ebben a nyomban! Oda ne add ennek a szőröslelkiinek! Hogy marná le a szégyentelenség még a bőrt is a pofájáról!

Egy kupecforma idegen odatolakodott a pulthoz.

— Mutasd azokat a bőröket, leány.

Nucza döbbenve állt a nagy felzúdulás közepén, s egyikről a másikra nézett. Az örmény restelkedve pislogott a szidalmak alatt. Kövér képe megverejtékesedett.

Na, na, na, sze csak tréfáltam — morogta zavartan - azt se szabad már? Gyere na, megkapod a kettőt. Mért ne? Nem kell azért kiabálni.

S úgy nézett körül, mint egy jóindulatú kövér szent, aki tréfát üz ugyan a gyermekekkel, de azért még az utolsó ingét is odaadná nekik, ha sor kerülne reá. Ekkor azonban megszólalt a kupec, szárazon, tárgyilagosan.- Egyre-másra kettő-húszat adok darabjáért, leány.

Szörfülü arcára ráfagyott a vigyorgás. Pislogva nézett a kupecre.

— Ide adod ennyiért? — kérdezte az.

A kislány szemei egyikről a másikra vándoroltak, s már nyitotta is a száját az igenre, amikor valaki melléje lépett. A szakállas, hajlotthátu öreg volt.

— - Várj csak — mondta — hadd nézzem meg én is azokat a bőröket.

Egyenként vette a kezébe mind a hatot, s úgy szemlélte végig őket, lassan, alaposan. A körülállók figyelték.

— Szép bőrök — mondta az öreg, mikor elkészült a vizsgálattal — hibátlan valamennyi. Ritkán látni hat ilyen bőrt együtt. Te magad nyúztad őket, leány?

— Én — felelte Nucza, kigyulladt arccal.

— Ügyes vagy — bólintott a szakállas. Majd a kupechez fordult. — Régenben a zsidók három forintot fizetnek az ilyenért, én tudom.

—- Jó, jó — felelte a kupec — de én is kell keressek rajtok!

— Ez igaz — bólintott az öreg — de nem nyolcvanat darabján.

— Hát Isten nevében legyen kettő-ötven — adta meg magát a kupec, és kihúzta a bukszáját.

— Kettőkilencven — adta vissza az öreg a szót, makacsul.

_ Bolond maga? — mordult föl a kupec, haragtól kivö28