Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
az öröm. Csupa öröm volt, csupa felszabadultság. — Tanár ur, önnek tulajdonképpen nem itt a helye — folytatta most már folyékonyabban Marczali Hanna művésznő. — Önnek egyetemi tanárnak kell lennie. S meggyőződésem, hogy az is lesz hamarosan. Tudja, kedves tanár ur, nekem vannak olyan kapcsolataim a fővárosban, melyek révén fel tudom hivni a figyelmet az ön nagyszerű munkáira — jegyezte meg halkan a művésznő, célozván bizonyos úri barátaira, kik a legfelsőbb körökhöz tartoztak. — Kegyed oly jó! — mondta Kopcsák tanár ur s hódolattal csókolta meg Marczali Hanna művésznő kezét. Úgy érezte, mintha a delphi-i jósda papnője, a csodálatos Pithya mondott volna jövőre vonatkozó csodálatos és biztató orákulumot.. . * — Ezek valódi toledói kardok — magyarázta lelkesen Ekecs Tamás Marczali Hannának, s mindjárt le is akasztott egy vékony, hajlékony, rugalmas kardot. - - Ilyen kardot hordtak a spanyol és portugál hóditók, mikor az Indiák felé hajóztak volt caraveláikon. Ilyen karddal hódították meg az aztékok és az inkák birodalmát! Parancsoljon művésznő! — s nyújtotta a kardot a színésznő felé. Az finom kezébe fogta s mert a “Bob herceg’ címszerepében bizonyos felületes ismeretekre tett szert a kardforgatás tekintetében, néhány hatásos és mutatós vágást csinált a levegőbe. — S éppen ilyen kardokkal vívtak a caballerok Sevillában vagy Granadában éjszemü senyorákért, ugyebár? — kérdezte tetetett ártatlansággal, holott szavai (melyek közé az “éjszemü senyorák”-at egy bizonyos Krúdy regényből kölcsönözte) jólirányzott ütések voltak a nőgyülölő hírében álló muzeumigazgató felé. S bár Ekecs Tamás nem értékelte ki pontosan a szavak súlyát és titkos értelmét, gyors mozdulattal vette ki a veszedelmes toledói fegyvert Marczali Hanna kezéből s tette vissza a helyére. — Őrült spanyolok voltak — mormogta maga elé bosszúsan, nem is a művésznőnek szánván a megjegyzést, de Marczali Hanna ez esetben nagyon éber volt. — Maga nem hisz a szerelem őrületében, kedves Tamás? Maga kis hitetlen Tamás! — s trillázott a nevetése. Ekecs már egy másik kardot akasztott te, görbe, széles handzsárt, mellyel a janicsárok vitézkedtek. — Ilyen kardokkal igázták le a muzulmánok fél Európát — mondta drámai hangon a muzeumigazgató s talán folytatta volna nagy nekibuzdulással a végvári harcok ismertetését, ha Marczali Hanna cinkosan közbe nem vág, ilyenképpen: — S ilyen kardokkal őrizték a szultánok háremeit! Képzelje Tamás, azoknak a szultánoknak két-háromszáz feleségük volt! Ekecsnek már az ajkán volt az “egy kis túlzás” megjegyzés, de nem akart belemerülni bizonyos elvi vitákba. Inkább egy vékony római gládiuszra mutatott. — S ilyen kardokkal indult el a hóditó római sas! — Csak Kleopátrát nem tudták meghódítani ilyen kardokkal! — csatázott nevetve a művésznő. S amikor egy ékkövekkel kivert markolatu, gyönyörű magyar kardot nyújtott át Ekecs Tamás Marczali Hannának, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyenféle kardokkal szerezték meg a hont a honfoglaló ősök s ilyen kardokkal verekedtek a magyar vitézek ezer éven át, Marczali Hanna keblére szorította a kardot s csillogó szemmel, nem minden páthosz nélkül, csaknem felkiáltásszerüen mondotta: — S az egri nők! Az egri nők! Erre már csak egyféle válasza lehetett Ekecsnek. Rámutatott a hatalmas tőke mellett álló ormotlan szekercére sokatmondóan: — Ilyen bárddal fejezték le a középkorban a hűtlen asszonyokat! Marczali Hanna komoly meggyőződés, sei jelentette ki: Megérdemelték! De kedves Tamás, feljegyezték vajon a történelem tudósai, hogy mely sors várt a hűtlen férfiakra? Ekecs Tamás hümmögött s a fegyverteremből a népvándorlás korába vezette át bájos vendégét. Itt római, kelta, jazig, avar emlékek őrizték azt a kort, amikor a népvándorlás hullámzott át e tájon. Koponyák, csontok, ékszerek, fegyverek, használati eszközök, melyeket sokszor az eke fordított ki szántáskor. Ekecs Tamás elemében lévén, nagy bőbeszédűséggel ismertette a leletek eredetét, történetét, a megtalálás körülményeit s odafestette az emlékek köré a kort is. Marczali Hanna úgy figyelte, tágult pupillákkal, mint egy prepa a tanár előadását. Néha kérdéseket tett fel, butuska kérdéseket, majd meg játékos ellenvetésekkel élt, de mindez nála végeredményben egyféle szerep volt, mellyel meg akarta mutatni, hogy az igazi nőnek hatalma vagyon még a “nőgyülölők” felett is... így közeledtek lassan a terem közepén álló üvegszekrény felé, melyben egy csontváz feküdt. A zsugorított temetési módszerrel nagy gonddal, a sírral együtt emelték ki, hogy üveg alatt, mintegy illusztrációja legyen a zsugorított temetkezésnek. — Művésznő — mondta halkan Ekecs Tamás, mintha attól tartana, hogy fontos és bizalmas közleményeit meghallgatja más is (talán a pletykás kelta koponyák?) — elárulok egy titkot. Ennek a koros hölgynek, kinek csontváza itt fekszik ön előtt, mint látja megvannak az ékszerei, gyűrűi, karperecéi, fésűi, használati eszközei, melyeket az akkori szokás szerint melléje temettek. Csak egy 21