Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
vagy legalább is megbízhatatlan ételekkel és italokkal traktálják s végül a művésznővel se találkozik össze, mert nem jön el erre a titkos, rejtélyes és felette izgalmas légyottra, melyet Jenő ur kombinált össze, miután nemcsak az alkalmatos kapcsolatokkal, de a kellő gyakorlattal is rendelkezett ilyen vonatkozásban. • — Jónapot, Jenő! — mondta Kopcsák tanár ur, bizonyos leereszkedéssel, ahogy az egy egyetemi rendes tanárhoz illik. Majd e hivatalosnak tekinthető aktus után, most már közvetlenebbül, szinte csevegve folytatta : Alig találtam ide ... — Hogy-hogy, professzor uram? — csodálkozott a főur. — Úgy, hogy én még soha nem jártam itt a déli órákban s nem voltam bizonyos benne, hogy egyáltalán jó helyen járok-é? Jenő ur diszkréten, úri módon — melyben nem gúny, inkább valamely együttérző tisztelet volt — nevetett. — Fontos, hogy végül is ideért professzor ur! — Igaza van, Jenő! — Majd sokatmondóan kacsintott a főpincérre s azt kérdezte: Még nincs itt? — Még nincs — válaszolta Jenő ur a beavatott bizalmasságával. — Azt hiszem, profeszszor uram, amig a művésznő nem jön, addig nyugodtan megebédelhet. Ajánlhatok egy jó csontlevest, utána töltött paprikát s végül diós metéltet. — Mindezeket az ételeket úgy sorolta fel a Méhes nagyhatalmú ura, mint bizonyos mágikus szavakat, varázsszavakat, afféle mesebeli “terülj-terülj-asztalkám”-at, melynek már hallatára is izeket érez az ember a szájában. — Pompás! Jöhet! — örvendezett Kopcsák tanár ur. — De remélem, elöljáróban kapok egy kis velős csontot, mócsinggal, sárgarépával és ecetes tormával? — Természetesen! A kenyeret már pirítják a sütőben! — nyugtatta meg Jenő ur, kinek a jelek szerint mindig mindenre volt gondja. — S hol teríthetek? Mert Kopcsák tanár ur helyet foglalt ugyan szokásos helyén a törzsasztalnál, kezeügyében helyezvén el az értékes kéziratokkal telt táskát de látszott rajta, hogy ezúttal e helyet csupán egy átmeneti, időleges megoldásnak tekinti. E kérdésre összeráncolta homlokát, mintha most gondolkodnék a probléma megoldásán — holott magában már régen tisztázta az efféle részleteket. Végül is kimondta a nagy szót: — A szaletliben! Sokat mondóan, határozottan hangzott el e szó, mint bizonyos politikus ajkáról a jólcsengő jelszavak, vagy magasrangu tisztek ajkáról bizonyos vezényszavak, esetleg királyok ajkáról az a bizonyos “mindent megfontoltam” ... — A szaletliben! —1 ismételte Jenő ur visszhang gyanánt s oly mozdulattal tárta ki a szaletlibe vezető ajtót, miként az udvari főajtónállók tárják ki a két szárnyú ajtókat főúri kastélyokban messze földről érkezett fejedelmi vendégek előtt. S Kopcsák tanár ur kivonult a szaletlibe. Jóízűen fogyasztotta el az ebédet és ezúttal sört ivott, Szent János sört, mely oly barnán csillogott, mint talán névadó szentjének szakálla egykorban. Ebéd után szivarra gyújtott s aktatáskájából előszedvén a kéziratokat, gondosan olvasni és javítgatni kezdte azokat. Jenő ur oly áhítattal figyelte e műveletet, mint irodalmi főpincér korában ama nagy irót, kinek könyvei gazdagították jelenkori irodalmunkat, csak éppen az iró megélhetését nem fedezték. Marczali Hanna művésznő nem váratott sokáig magára. Fél kettőt ütött a kakukkos óra a söntésben, amikor kiszállt a fiákerből és belépett a Méhesbe. Komoly — csaknem komor! — ruhát viselt, sima sötét szoknyát, nyakig begombolt blúzzal. Haját is simára fésülte. Úgy nézett ki, mintha az Ida regénye cimü színműben játszana egy konviktusi lányt. Jenő ur az udvari emberek benfentességével — kalauzolta a művésznőt a szaletlibe. — Hódolatom és kézcsókom művésznő! — - állt fel ünnepélyesen Kopcsák tanár ur. - - Különös öröm, hogy köszönthetem kegyedet! — Kedves tanár ur! Természetesen örömmel tettem eleget meghívásának . . . — Talán nem feledte el kegyed ... —- Semmit se feledtem el! Azzal leült az asztalhoz. Kopcsák tanár úrból egyszerre kicsurrant a meghatódottság: szeme párás lett. — Szép idő van — mondta, mert bár pompásan összeállitotta volt mondanivalóit, most egyszerre elvesztek szájából a szavak. — Igen — merengett el Marczali Hanna, majd hirtelen a kézirathalmaz után nyúlt. — A munkái? — Igen. — Szabad? — választ sem várva kezébe vette a legfelső kéziratköteget s elolvasta a címet. S mert nem sokat értett meg belőle, megcáfolhatatlan bizonyosággal jelentette ki: Roppant érdekes. (Mást nem is olvasott, sem előtte, sem utána a tanár ur müveiből.) — Tulajdonképpen azt akartam kimutatni ... —mondta Kopcsák tanár ur, de mielőtt belemelegedett volna a részletekbe, a művésznő a szavába vágott: —■ S ez pompásan sikerült is önnek! —- Csak a tudományos világ... — aggályoskodott Kopcsák tanár ur. — Szembe kell nézni a világgal! Bizonyára sikerül, ha akarja! — Gondolja? — Biztos vagyok benne! — Óhí — esett ki Kopcsák tanár ur száján 20
