Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

volna a lehetőség arra, hogy Edwardot felke­resse. — itt valami titok lappang és ezt en mui­­üenxepptn ki акагот dentem. es ez az egyet­len ienecoseg erre. — u, Bateman, ez nagyon kedves és szép volna toxeü! — kianoit lei isaoei. — í uanacod, lsabel, hogy semmit a vi­lágon nem KivannéK annyira, mint a te boi­­aogsagooac. rsaoei ránézett és mindkét kezét oda­­nyujmtta neki. — Wem is tudtam, hogy ilyesmi van a világon, hogyan tudom én ezt neked valaha is meghálálni? — Nem akarok tőled hálát, csak az en­gedélyt, hogy szaoad legyen neked segíte­nem. lsabei lesütötte a szemét és kissé elpi­rult, Annyira hozzászokott már, hogy egé­szen elfelejtene, milyen jo kiadású emuer. Éppen oiyan nagy volt, mint Edward, és eppen olyan jó novésü, ae míg neki sötét ha­ja volt es sapadt arca, addig Eaward piros- Kepu volt. Természetesen tudta, nogy sze­relmes beié. Ez isaoelt meghatotta es nagy gyengeoseget érzett iranta. Es erről az útról érkezett most éppen Eateman Hunter vissza. Az ut üzleti része tovább vette igénybe, mint várta, így volt rá ideje, hogy Két ba­­ratjara gondoljon. Meggyőződésévé vált, hogy nem tenet semmi komoly, ami Edwardot a hazatérési öl visszatartsa, esteieg valami buszkesegíéle, ami arra ösztökélte, hogy vala­mi kuioniegeset érjen el, mire méltónak érzi magat kiválasztott menyasszonyát magához komi, de ez olyan büszKeség vóit, amiről le kell beszélni, mivel lsabei boldogtalan volt. Edwardnak azonnal vissza keli vele együtt menni Chicagóba és a lehető leghamarabb fe­leségül kell vennie Isabeit. Állast könnyen le­het neki szerezni a Hunter-féle Motor- és Autóüzemben. Bateman vérző szivvel örven­dezett azon a lehetőségen, hogy a saját bol­dogságának az árán hozzásegíti a boldogság­hoz azt a két embert, akit a világon a leg­jobban szeret. Ö maga nem akart meghá­zasodni, hanem keresztapja akart lenni Ed­ward és Isabel gyermekeinek és sok évvel később, ezeknek halála után majd elmeséli Isabel leányának, hogy ő sok-sok idővel ez­előtt szerette az édesanyját. Bateman szemei elfátyolosodtak, mikor így kiszínezte magá­nak ezt a jelenetet. Miután meg akarta lepni Edwardot, nem értesítette sürgönyüeg érkezéséről, és mikor kiszállt Tahitiben, egy fiúval, aki mint a ház tulajdonosának a fia mutatkozott be, elkisér­­tette magát a Hotel de la Fleur-be. Magában mosolygott a gondolaton, hogy mennyire fog csodálkozni a barátja, ha ő, a legváratlanabb látogató, megjelenik az ajtóban. — Különben, — kérdezte, miközben a hotel felé mentek, — meg tudná nekem mon­dani, hogy hol találom Mr. Edward Barnard* ot? — Barnard? — gondolkozott a fiú, — a név ismerős nekem. — Amerikai, magas ember, világosbarna hajjal, kék szemekkel. Már több, mint két éve itt van. — Ó, persze, most már tudom, kire gon­dol. Mr. Jackson unokaöccse. — Kinek az unokaöccse? — Mr. Arnold Jacksoné. — Nem hiszem, hogy ugyanarról az úr­ról beszélünk, — válaszolta hűvösen Bate­man. Fel volt háborodva. Különösnek találta, hogy Arnold Jackson, akiről mindenki min­dent tudott, itt ezen a gyászos, múltjáról hír­hedt néven élt. De az aztán vaóságos rejtély volt Bateman számára, hogy ki lehet az, akit unokaöccsének nevez. Arnold Jackson egyet­len húga Mrs. Longstaffe volt, fivére pedig nem volt. A fiatalember mellette folyékonyan (beszélt angolul, de egy egész halvány idege­­nes kiejtéssel, és Bateman egy oldalpillantás­sal most rájött arra, amit előbb nem vett ész­re, hogy egy jó adag bennszülött vérnek kel­lett benne lenni. Erre Bateman magaviseleté­ben akaratlanul is bizonyos gőg hatalmaso­dott el. Elérték a hotelt. Miután Bateman ki­vett magának egy szobát, megkérdezte, hogy hol van a Braunschmidt and Со. székháza. Ez a tengeröbölnél feküdt, — kapta a felvilágo­sítást, — és miután boldog volt, nyolc napi tengeri ut után megint szilárd talajt érzett a lába alatt, nekiindult a vízparton a napsü­tötte útnak. Mikor megtalálta a keresett há­zat, odaküldte az üzletvezetőhöz a névjegyét, és erre egy szellős, pajtaszerü helyiségen ke­resztül, ami félig üzlet, félig raktár volt, egy irodába vezették, ahol egy alacsony, szemü­veges, kopasz férfi ült. — Meg tudná nekem mondani, hogy hol találom meg Mr. Edward Barnardot? Úgy hallottam, hogy egy ideig önöknél dolgozott. — Úgy van. De nem tudom megmondani, hogy most hol van. — Azít hittem, hogy ő Mr. Braunschmidt különleges ajánlásával jött ide. Nagyon jól ismerem Mr. Braunschmidtet. A kövérkés ember ravasz, bizalmatlan szemekkel mustrálta Batemant. Aztán odaki­­álitott egy inasfiunak a raktárban: — Mondd csak, Henry, tudod, hogy Bar­nard most hol van? — Azt hiszem, hogy Cameronnál dolgo­zik, — jött valakitől a válasz, aki még annyi fáradtságot sem vett magának, hogy köze­lebb jöjjön. A kövér bólintott. — Ha innen kilépve balra befordul, kö­rülbelül három perc múlva odaér Cameronhoz. Bateman habozott. — Azt hiszem, meg kell Önnek monda­17

Next

/
Thumbnails
Contents