Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

érvényesen letelepedett volna Tahitiben, és ami még rosszabb volt, mintha ez látszólag nagyon kedvére is volna. Isabel csodálkozott. Aztán átolvasta a leveleit és pedig mindet, és miután most valóban a sorok között olvasott, elképedt, látva egy olyan változást, ami eddig elkerülte a figyelmét. Az utolsó levelek éppen olyan gyengédek és kedvesek voltak, mint az elsők, de a hangnem más volt. A kedélyesség kicsit gyanús volt neki, nemének ösztönös bizalmatlanságával gyanakodott erre és egy olyan szószaporitást vett észre, ami megdöbbentette. Nem volt benne egészen biztos, hogy az az Edward, aki neki irt, ugyanaz volt-e, mint akit ő ismert. Egy délután, a tahitii posta megérkezése utári napon, mikor Batemannal együtt mentek valahova, ez megkérdezte tőle:

— Közölte veled Edward, hogy mikor hajózik be?

— Nem, nem említett semmit. Azt gondoltam, hogy talán a hozzád irt levelében nyilatkozott erről.

— Egy szót sem irt erről.

— Hiszen tudod, hogy Edward milyen, — mondta Isabel nevetve. — Semmi időérzéke nincs. Ha újra írsz neki, és nem felejted el, akkor kérdezd meg tőle, hogy mikor gondol hazajönni.

Annyira gondtalanul mondta ezt, hogy csak Bateman éber érzékenysége érezte ki ebből a kérésből a sürgető kívánságot, ő is könnyedén nevetve vetette oda:

— Igen, majd megkérdezem. El se tudom képzelni, hogy hogyan gondolkozik erről.

Mikor néhány nappal később Isabel megint találkozott vele, észrevette, hogy valami nyugtalanitja. Mióta Edward elhagyta Chicagót, nagyon gyakran voltak együtt; mindketten szerették őt és mindegyikük szives hallgatót talált a másikban, ha a távollevőről akart beszélni. Ennek az volt a következménye, hogy Isabel Bateman arcának minden kifejezését ismerte úgy, hogy ennek tagadása a biztos n|3i ösztönnel szemben nem állt helyt. Isabel tehát addig nem nyugodott, mig az mindent meg nem gyónt neki.

— Hát a helyzet az, — mondta végül, — hogy sok ide-oda érdeklődés után megtudtam, hogy Edward már nem dolgozik a Braunschmidt and Со. cégnél, és tegnap megragadtam az alkalmat és magát Mr. Braunschmidtet kérdeztem meg.

— És?

— Edward az állását már majdnem egy évvel ezelőtt feladta.-— Milyen különös, hogy soha nem tett erről említést.

Bateman habozott, de miután már ilyen messze ment, kötelesnek érezte magát, hogy még a továbbiakról is beszámoljon.

— Edwardot elbocsátották.

— Dehát az ég szerelmére, miért?

— Kiderült, hogy egyszer-kétszer figyelmeztették, de végül is kénytelenek voltak felmondani neki, lustaság és tehetetlenség miatt.

— Edward lusta és tehetetlen?

Egy darabig hallgattak, aztán Bateman észrevette, hogy Isabel sir. önkénytelenül megragadta a kezét.

— Ö, drágám, nem szabad. Nem bírom látni, hogy sírsz.

Isabel annyira le volt törve, hogy kezét a kezében hagyta. Bateman megpróbálta vigasztalni.

— Hihetetlen, ugye? Annyira nem hasonlít Edwardra. Nem tehetek róla, de az az érzésem, hogy itt valami ‘tévedésnek kell lennie.

— Nem tűnt fel neked valami különös az utóbbi leveleiben ? — kérdezte Isabel, és könynyekkel teli szemével elnézett mellette.

Bateman nem tudta, hogy mit is feleljen erre.

— Valami változást mindenesetre észrevettem, — vallotta végül. — Azt találom, hogy veszttett valamit abból a nagy komolyságából, amit mindig annyira csodáltam nála. Az embernek az a benyomása, hogy a lényeges dolgok neki.. . szóval már nem lényegesek.

Isabel erre nem szólt semmit. Egy kissé bizonytalannak érezte magát.

— Talán a leveledre válaszolva megmondja, hogy mikor jön vissza. Csak erre várhatunk.

Ismét jött Edwardtól mindegyikük részére egy levél, és ismét nem említette egy szóval sem a visszatérését; viszont mikor ezeket a leveleiket irta, még nem kaphatta meg Bateman levelét a kérdéssel. Megjött a következő posta is, és Bateman elvitte a saját levelét Isabelhez; de egyetlen pillantás az arcára elég volt Isabelnek, hogy lássa; menynyire magánkívül van. Isabel gondosan átolvasta az írást egyszer, majd kissé összeszoritott ajkakkal mégegyszer.

— Ez egy igazán nagyon különös levél, — mondta. — Nem egészen értem.

— Az ember azt hihe'tné, mintha félre akarna engem vezetni, — válaszolta Bateman elvörösödve.

— Úgy látszik, dehát biztosan nem ez volt a szándéka. Ez annyira nem hasonlít Edwardra.

— Semmit sem szól a visszajöveteléről.

— Ha nem biznék olyan teljesen a szerelmében, még azt hihetném ... Igazán nem is tudom, mit gondoljak.

Elérkezett a pillanat, hogy Bateman nyíltan szólhatott a fejében kialakult tervről. Az a cég, melyet apja alapított, és amelynek 6 most résztulajdonosa volt, azzal a gondolattál foglalkozott, hogy fiókokat nyisson Honoluluban, Sydneyben és Wellingtonban, és Bateman felajánlotta, hogy a kijelölt üzletvezető helyett ő utaznék oda. Tahitin keresztül jöhetne vissza, sőt, ha Wellingtonból indulna, ez elkerülhetetlen volna, és igy meg

16