Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
— Chihagoban alig van valaki, aki ne hallott volna Arnold Jacksomról, — mondta Mr. Longstaffe keserűen, — és ha van, az könnyen talál bárkit, aki szivesen mesél róla. Tudod azt, hogy ő Mrs. Longstaffe bátyja? — Igen.-—- Természetesen már évek óta nincs közöttünk semmi kapcsolat. Elhagyta az országot, amint módjában volt. Azt mesélték róla, hogy Tahitiben él. Azt szeretném neked tanácsolni, hogy messze térj ki az utjából, de ha mégis hallanál felőle valamit, úgy Mrs. Longstaffe és én nagyon örülnénk, ha ezt velünk tudatnád. — Természetesen. — Hát csak ezt akartam neked mondani. Most pedig azt hiszem, bizonyára szivesen együtt lennél megint a hölgyekkel. Kevés család van, amelynek nincs egy olyan tagja, akit szivesen elfelejtenének, ha a jó szomszédok engednék, és még örülhetne, ha egy-két generáció leforgása alatt ennek a viselt dolgai bizonyos romantikus fényben tűnnek fel. De ha ez a családtag kortárs is, és ha különleges tulajdonságait nem lehet egy ilyen mozdulattal elintézni, mint “hiszen csak sajátmagának az ellensége” — remek mondat, ha az illető nem vétkezik jobban, mint hogy az alkoholizmusra vaigy szoknyavadászatra adja magát, — akkor okosabb hallgatni. És éppen ezt tették Longstaffe-ék Arnold Jacksonra vonatkozólag. Soha nem beszéltek róla. Még csak azon az utcán sem mentek át, ahol valamikor lakott. Jóságuknál fogva természetesen nem engedték, hogy gaztettei miatt a felesége és a gyermekei szenvedjenek, éveken át támogatták őket, mindenesetbe azzal a feltétellel, hogy Európába költöztek. így megtettek mindent, hogy Arnold Jacksonra való emlékezést eltöröljék, de mégis tisztában voltak vele, hogy az általánosság emlékezetében ez a történet éppen olyan frissen él, mint azon a napon, mikor a botrány a megdöbbent bámuló világ előtt nyilvánvalóvá lett. Arnold Jackson annyira fekete bárány volt, hogy ezt egy család már alig tudja elviselni. Ez a jómódú bankár, példaszerű egyháztag, nagy emberbarát, az az ember, akit nemcsak az összeköttetései miatt becsülték nagyra, (ereiben Chicago legkékebb vére folydogált) hanem egyenes jelleme miatt is, egy szép napon sikkasztás miatt le lett tartóztatva; és ahogy a tárgyalás kiderítette, ezt a tisztesség ellen elkövetett 'botlást nem lehetett “hirtelen kisértéssel” megmagyarázni. Arnold Jackcon a bűncselekményt előre megfontoltan és rendszeresen követte el. Bűnöző volt. Hét évi fegyházra való elítélése után csak kevesen voltak, akik nem úgy találták, hogy könnyen úszta meg. Mikor a szerelmesek ennek az utolsó estének a végén elvátak, ez a válás érzelmeik erős bizonygatásával történt. Isabel, könnyekben feloldva, azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy biztos lehet Edward szenvedélyes szerelmében. Különös érzés hatalmasodott el rajta. Nyomorultnak érezte magát, hogy el kell tőle válnia, és mégis egyúttal boldog volt, mert látta, hogy Edward imádja őt. Mindennek már több, mint két éve volt. Azóta Edward minden alkalommal irt neki, összesen huszonnégy levelet, mivel a postahajó csak egyszer egy hónapban közlekedett, és levelei éppen olyanok voltak, amilyeneknek egy szerelmes levélnek lenni kell: bizalmasok és elragadóak, néha humorosak, különösen a későbbiek, és gyengédek. Először azt lehetett belőlük kiolvasni, hogy telve van vággyal, hogy visszatérhessen Chicagóba és Isabelhez. Kissé aggódva válaszolt ekkor Isabel neki és kérte, hogy tartson ki. Attól félt, hogy Edward ezt a kitűnő lehetőséget egyszerűen odadobja és visszasiet hozzá. De ő nem akarta, hogy a választottjában ne legyen elég kitartás, és ezért egyik levelében a következő sorokat idézte neki: Nem tudnálak annyira szeretni téged, Ha jobban nem szeretném a becsületet. Lassan aztán úgy látszott, hogy Edward beleszokott az ottani életbe, és Isabel nagyon boldogan figyelte meg, hogy mennyire mind jobban lelkesedik azon, hogy a földnek erre az elhagyatott sarkára amerikai módszereket vezessen be. Viszont ismerte őt jól és biztos volt benne, hogy minden befolyását latba kell majd vetnie, hogy a Tahitiben töltött egy évi legrövidebb tanoncidő után viszszatartsa őt a hazajöveteltől. Sokkal jobb volt, hogy az üzletmenetet alaposan kitanulja, és ha képesek voltak egy évig várni, miért ne tudnának még a második évben is kitartani. Isabel mindezt alaposan átbeszélte Bateman Hunterrel, a legnagyszerűbb baráttal (Edward elutazása utáni napokban nélküle nem is tudta volna, hogy mit csináljon), és arra a végeredményre jutottak, hogy Edward jövője mindenek előtt való. És mikor Edward legközelebbi levelében sem tett semmi célzást a haza jövetelre, megkönnyebbülten lélegzett fel. — Igazán nagyszerűen viselkedik, nem találöd? — kérdezte Batemantől lelkesen. — Tökéletesen hibátlanul. — Ha sorok között olvasok, tudom, hogy nem szivesen van odaát, de kitart, mert... Kissé elpirult, és Bateman, azzal a komoly mosollyal, ami annyira vonzóvá tette, befejezte helyette a mondatot: — ... mert szeret téged. — Olyan semminek érzem magam mellette, — szólt Isabel. — Csodálatos vagy, Isabel. Egyszerűen csodálatos. De eltelt a második év is. Isabel havonta megkapta Edward levelét, és lassan kissé különösen hatott, hogy Edward soha nem tett említést a hazatéréséről. Úgy irt, mintha vég-15
