Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

mondta.,^— Az a fontos, hogy csupa eredeti darab van benne. Még egy hamutartót sem találsz benne, ami ne volna stílusos.

— Biztosan ez az, ami annyira csodálatossá teszá. Mint minden, amit te csinálsz, ez is a legnagyobb mértékben valódi.

Leültek a kandallótüz elé és Isabel ránézett nyugodt, komoly szemével.

— Nos, milyen mondanivalód van a számomra ?

— Nem is tudom, hogyan kezdjem el.

— Visszajön Edward Barnard?

— Nem.

Hosszú hallgatás terült el a szobában, mielőtt Bateman beszélni kezdett, és mindkettőjük számára telve volt ez a hallgatás gondolatokkal. A történetről való beszámolás, amit el kellett mesélnie, nehezére esett, mert olyan dolgokról volt benne szó, ami Isabel érzékeny füleinek bántó volt, és nem tudta magát ráhatározni, hogy ezeket közölje; de hogy becsületesen járjon el vele és önmagával szemben is, a teljes igazságot kellett mondania.

Az egész hosszú évekkel ezelőtt kezdődött, mikor ő és Edward Barnard még a collegébe jártak és egy teadélutánon találkoztak Isabel Longstaffe-val, amit azért adtak, hogy őt a társaságba bevezessék. Már akkor ismerték, mikor még gyerek volt és ők ketten hosszúlábú fiuk; de azután éveket töltött Európában, hogy nevelését tökéletesítse és mikor visszajött, elragadtatással és meglepetéssel újították fel ismeretségüket a bájosan kivirágzott leánnyal. Mindketten fülig beleszerettek, de Bateman hamar észrevette, hogy Isabel csak Edwardot vette észre, és igy belenyugodott, mint odaadó barát a bizalmas szerepébe. Voltak rossz pillanatai, de nem tagadhatta, hogy Edward megérdemelte a boldogságot és nehogy bármi is megzavarja ezt a számára annyira értékes barátságot, gondosan ügyelt arra, hogy érzelmeit semmiféle jellel el ne árulja. Hat hónap múlva a szép pár eljegyződött. De mivel még nagyon fiatalok voltak, Isabel apja elhatározta, hogy csak akkor fognak összeházasodni, ha Edward befejezi tanulmányait. Tehát még egy évet kellett várniok. Bateman visszagondolt Isabel és Edward kitűzött esküvőjét megelőző télre, egy télre, telve bálokkal, színházlátogatásokkal és megóvásokkal, ahol 6, az örökös harmadik, szintén mindig jelen volt. Nem szerette Isabelt kevésbé, mert nemsokára a barátja felesége lesz; a mosolya, egy kedves odavetett szó, a szerelméről szóló meghitt beszélgetések továbbra is elragadták, önmagával elégedetten gratulált sajátmagának azért, mert nem irigyelte Isabeltől a boldogságát. Ekkor történt a szerencsétlenség: egy nagy bank tönkrement, a tőzsdén pánik tört ki és Edward Barnard apja kénytelen volt megállapítani, hogy teljesen tönkrement ő is. Egy nap hazajött, megmondta a feleségének, hogy

minden elveszett, vacsora után bement a dolgozoszöbájába és agyonlőtte magát.

Egy hétre rá megjelent Isabeinél Edward fáradt, sápadt arccal es arra kérte, hogy adja vissza a szavát. Isabel egyetlen válasza az voit, hogy karjaiba zárta és zokogásba tört ki.

— Ne tedd nekem még nehezebbé, szivem, -— mondta Edward.

— Hát azt hiszed, hogy engedlek egyszerűen elmenni? Hiszen szeretlek.

— Hogyan kérjelek, hogy legyél a feleségem? Az egész ügy reménytelen. Apád sohasem egyeznék bele. Hiszen egy centem sincs.

— Mit törődöm én ezzel? Szeretlek.

Edward megbeszélte vele a terveit. Azonnal pénzt kellett keresnie, és családjuk egy régi barátja, George Braunschmidt felajánlotta neki, hogy beveszi az üzletébe. Dél-tengeri üzletember volt és fiókjai voltak a Csendes óceán különböző szigetein. Ezért azt ajánlotta Edwardnak, hogy menjen egy-két évre Tahitiba, ahol az egyik legjobb üzletvezetője alatt az üzem sokféle részletét kitanulhatja, viszont megígérte a fiatalembernek, hogy ennek az időnek az eltelte után állást ad neki Chicagóban. Ez nagyszerű alkalom volt, és mikor Edward befejezte beszámolóját, Isabel megint ragyogott, mint a nap.

— Rossz fiú, miért akartál boldogtalanná termi?

Edward arca felragyogott és szemei villogtak.

— Isabel, csak azt akarod mondani, hogy várni fogsz rám?

— Azt hiszed, hogy nem érdemied ezt meg? — kérdezte mosolyogva.

— ó, ne nevess ki engem. Könyörgök, légy komoly. Hiszen két évbe is beletelhet.

— Ne félj, Edward. Én szeretlek. Ha visszjössz, megesküszünk.

Edward főnöke olyan ember volt, aki nem szerette a halogatást. Közölte vele, hogyha a felajánlott állást el akarja fogadni, úgy egy hét múlva San Franciscóban be kell hajóznia. Edward az utolsó estét Isabeinél töltötte. Vacsora után Mr. Longstaffe azt mondta, hogy szeretne még néhány szót vele beszélni és magával vitte a dohányzóba. Mr. Longstaffe a maga kedves módján helyeselte a tervet, amiről leánya utján értesült, ezért Edward nem tudta elképzelni, micsoda titokzatos közlendői vannak most. Egészen elképedt, mikor látta, hogy a házigazda zavarban van és még dadog is. Először közömbös dolgokról beszélt, de aztán ajtóstul rohant a házba.

— Gondolom, hogy már hallottál Arnold Jacksonról, — szólt és homlokát ráncolva figyelt Edwardra.

Edward habozott, de született becsületessége kényszeritette, hogy bevallja azt a tudást, amit szívesen elhallgatott volna.

—Igen. De ez már régen volt. Már nem emlékszem egészen pontosan.

14