Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Wabash a tömeghullámzással, zsúfolt forgalommal és lármával, alig tudta fékezni türelmetlenségét. Iti volt otthon. És büszke volt, hogy az Egyesült Államoknak ebben a legjelentősebb városában született. San Francisco vidék volt, New York a múlt; Amerika jövője a gazdasági lehetőségeiben rejtőzött, és Chicago fekvésével és lakóinak energiájával arra volt hivatva, hogy az ország valóságos fővárosa legyen.

— Azt hiszem, még meg fogom érni, hogy ez lesz a világ legnagyobb városa, — mondta magában Bateman, mikor kiszállt a vonatból.

Apja kijött a vonat elé és a két magas, karcsú, jónövésü férfi ugyanazokkal a finom, aszketikus vonásokkal és keskeny ajkakkal, barátságos kézszoritás után együtt hagyták el az állomásépületet. Mr. Hunter kocsija a kijárat előtt állt és ők beleültek. Mr. Huter elkapta fiának az utcára vetett büszke, boldog pülantását.

örülsz, hogy megint itt vagy, fiam? -— kérdezte.

— De mennyire, — felelte Bateman.

Szemével nyelte a nagyvárosi forgalmat.-— Gondolom, itt kicsit nagyobb a forgalom, mint a te déli szigeteiden, — jegyezte meg nevetve Mr. Hunter. — Tetszett ott neked?

— Chicagót jobban szeretem, Dad, — felelte Bateman.

— Nem hoztad magaddal Edward Bamard-ot?

— Nem.

— Milyennek találtad, mikor találkoztatok?

Báteman egy pillanatig hallgatott, és szép, érzékeny arca elsötétült.

— Szívesebben nem beszélnék róla, Dad, — mondta.

— Rendben van, fiam. Azt hiszem, anyád nagyon boldog lesz.

Maguk mögött hagyták a forgalmas utcákat és a tó partján mentek egy darabig, mig egy tekintélyes nagy házhoz értek, amely hü másolata volt egy Loire melletti kastélynak, ahogyan azt Mr. Hunter néhány évvel ezelőtt építtette. Alighogy Bateman egyedül volt szobájában, máris a telefonhoz ment és egy számot tárcsázott. Szive vadul kezdett verni, mikor meghallotta a hangot, amely jelentkezett.

— Jó reggelt, Isabel, — mondta kedvesen.

— Jó reggelt, Bateman..

— Hogyan ismerted meg a hangomat?

— Hiszen nem is olyan régen hallottam utoljára. Különben is vártalak.

— Mikor találkozhatunk?

— Nem tudnál, ha nincs jobb dolgod, ma este nálunk vacsorázni?

— Tudhatod jól, hogy ennél jobbat nem is tervezhetnék.

— Biztosan sok újdonságot fogsz nekem mesélni.

Bateman a félelemnek egy kis rezdülését vélte kivenni a hangjából.-— Igen, — felelte.

— Nahát, mindent el kell nekem mesélned. A viszontlátásra.

Ezzel letette a kagylót. Jellemző volt rá, hogy annyi fölösleges órán át tudott várni olyasmire, ami közvetlenül őrá vonatkozott. Bateman ebben megint csak egy csodálatraméltó bizonyitékát látta önuralmának.

Vacsora alatt, amelyen rajta és Isabelen kívül csak ennek szülei vettek részt, megfigyelte, hogy Isabel hogyan vezette a beszélgetést az udvarias csevegés medrében. Elgondolta, hogy egy marquise a guillotine árnyékában ugyanezen a módon foglalkozott volna az apró-cseprő ügyeivel egy olyan napnak, aminek az estéjét már nem érte volna meg. Finom vonásai, arisztokratikus rövid felső ajka, dús szőke haja mégcsak alátámasztották ezt a gondolatbeli összehasonlítást a marquise-val, és mindenkinek el kellett ismerni, aki nem is tudta, hogy ereiben a legjobb chicagói vér folyik. Az ebédlő megfelelő keret volt törékeny szépségéhez.

Isabel ösztönzésére rendezték be a házat, — egy velencei Canale Grande-n lévő palota másolatát, — egy XV. Lajos korabeli stilus angol szakértőjével, és ez a szerelmeiről hires uralkodó nevéhez fűződő dekoráció mégcsak fokozta Isabel báját és általa mélyebb értelmet nyert. Mert Babel szelleme fennkölt volt és csevegése bár könnyed, de sohasem felületes. Most a magánhangversenyről beszélt, ahol ma délután voltak anyjával, majd az angol költő felolvasásáról a nagy előadóteremben, a politikai helyzetről és a műkincsnek számitó régi festményről, amit apja röviddel ezelőtt ötvenezer dollárért szerzett meg New Yorkban. Batemant felbátorította, hogy hallgathatta. Megint a civilizált világban érezte magát, a kultúra központjában, az előkelőségben; szivében lassan elcsendesültek azok a bizonyos hangok, melyek nyugtalanították és melyek akarata ellenére sem akartak elhallgatni.

— Ah, —- mondta, — milyen jó megint itt lenni Chicagóban.

Végre befejeződött a vacsora és mikor elhagyták az ebédlőt, Isabel igy szólt anyjának:

— Felmegyek Batemannal a szobámba. Sokmindenről kell egymásnak mesélnünk.

— Jól van, kedvesem, — válaszolta Mis. Longstaffe. — Ha készen vagytok, a Madame Dubarry-szobában találtok engem és apát.

Isabel felvezette a fiatalembert a szobájába, amelyhez ezt annyi varázslatos emlék fűzte. Noha jól ismerte, de mégsem tudott elfojtani egy elragadtatott felkiáltást, amit ez minden alkalommal kicsalt belőle. Isabel mosolyogva nézett szét.

—Igen, azt hiszem, jól sikerült, —