Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
WILLIAM SOMERSET MAUGHAM 1874-Ъеп született Párizsban, egy jómódú angol család fiaként. Franciaországban nevelkedett, de tiz éves korában — apjának és anyjának halála után — Angliába került és később orvostanhallgató lett Oxfordban, majd Heidelbergben. Orvosi praxist azonban soha nem űzött, mert kora fiatalságától kezdve az irodalmat tekintette “életcéljának”. Hosszú, világkörüli utazások folyamán gyűjtötte azokat a benyomásokat, amik minden elbeszélésében és regényében visszatükröződnek. Az első világháború alatt kémszolgálatot teljesített Svájcban, a második világháború alatt Délfranciaországból elmenekült Amerikába röviddel a németek bejövetele előtt, és ott maradt 1947-ig. Az agg iró élete utolsó éveit csendes visszavonultságban tölti Nizza melletti birtokán. Maugham kb. 25 színdarabot és 30 regényt irt, melyeknek a példányszáma meghaladja a 25 milliót. Vüághirét leginkább társadalombiráló színdarabjainak köszönheti, de minden regénye is visszatükrözi sokoldalúságát, fordulatos és érdekfeszitő bármelyik írása. Legnagyobb sikert az “Elbűvölő Déli tenger” cimü novellagyüjteményével aratott. Tizennyolc nyelvre lefordították és majdnem minden egyes novelláját meg is filmesitették. Maugham itt káprázatos módon írja le a természetet, amelynek paradicsomi szépsége az embereket mindig újra és újra vággyal tölti el és elcsábítja, hogy aztán a saját sorsuknak kiszolgáltassa, amely annál megsemmisitőbben tör rájuk, mennél simábban kezdődött az-életük. Az-elemi erővel kitörő szenvedélyek ábrázolása mögött kiengesztelőleg húzódik meg az elbeszélő finom iróniája, amely kis gunyoros mosollyal lebbenti fel a fátyolt a civilizált világ hamis képeiről és elénk tárja a naiv bennszülötteket, ezeket a természet egyszerű, szép gyermekeit. Ebből a novelláskötetből mutat be a KÁRPÁT olvasóinak egyet magyar fordításban, hogy a magyar közönség is élvezhesse korunk nagy írójának egyik mestermüvét. EDWARD BARNARD LEBUKÁSA Bateman Hunter rosszul aludt. A tizennégynapos utazás alatt, ami alatt a hajó Tahitiból San Francisco!» vitte, kizárólagosan a történeten gondolkozott, amit el kell majd mesélnie és három napon át a vonatban formálta magában a mondatokat, ahogyan beszámolóját elmondani képzelte. Most néhány órán belül Chicagóban lesz, és erre kétely szállta meg. A mindig nagyon érzékeny lelkiismerete nem volt kielégítve. Ismét és ismét feltette magának a kérdést, hogy megtett-e minden tőle telhetőt, igen, becsületkérdés volt számára, hogy a lehetőségeken túl még többet tegyen. Nyugtalanította a gondolat, hogy egy olyan ügyben, amely a saját érdekét is érintette, engedte ezt a saját érdeket diadalmaskodni és elképzelt donquijoti küzdelme helyett. Gondolatkörében az önfeláldozás nagy szerepet játszott, és a tehetetlenség, hogy ezt gyakorolni tudia, bizonyos csalódásérzést váltott ki belőle. Úgy tűnt fel sajátmaga előtt, mint az a jótékony ember, aki önzetlen indító okokból a szegények számára mintaszerű lakásokat építtet és végül rájön, arra, hogy ez pompásan jövedelmező pénzbefektetés. Az a kinos érzése van, hogy ez a jutalom erényének tisztaságát mocskolja be. Bateman Hunter tudta, hogy a szive tiszta, de nem volt benne biztos, hogy történetének elbeszélésénél mennyire fogja tudni állhatatosan elviselni Isabel Longstaffe hideg, szürke szemeiből rátekintő kutató pillantást. Mert ezek a szemek okosak és élesek voltak. Isabel mértéke mások értékének megítélésében a saját, kínosan megvesztegethetetlen egyenessége volt, és szigorúbb bírálatot el sem lehetett képzelni, mint a hideg hallgatást, amellyel egy magatartás irányában kifejezte nemtetszését, ha ez az ő igényes előírásának nem felelt meg. Bírálata ellen nem volt fellebbezés, mert ha már egyszer véleményt alkotott, azt soha többé nem változtatta meg. De Bateman nem is akarta volna, hogy 6 más legyen. Nemcsak büszke fejtartásu, magas, karcsú termetének szépségét szerette, sokkal inkább szerette még lelkének szépségét, őszinteségével, élesen meghajtárdtt: becsületfogalmával,, félelemnéljküli tekintetével egyesített magában mindent, amit Bateman honfitársnőinél annyira csodált. De még többet is látott benne, mint a tökéletes megtestesítőjét az amerikai lánynak, mert érezte, hogy a kiválósága bizonyos fokig összefüggésben van a környezetével, és meg volt győződve, hogy a világ egyetlenegy más városa sem tudott volna ilyen valakit kitermelni, csak Chicago. Hirtelen fájdalmas szúrást érzett arra a gondolatra, hogy kénytelen a büszkeségére ilyen kemény ütést mérni, és Edward Barnardra gondolva, hirtelen harag lobbant fel a szivében. Végül is befutott a vonat Chicagóba, és ő felujjongott, megpillantva a szürke helyi vonatokat. Mikor eszébe villant State és 12
