Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
harcoltam az első világháborút, de ilyen ocsmánysággal nem találkoztam! Na, most neki ment a nép, neki az! Fegyver nélkül. Kiragadták kezéből a kis ártatlant, őt meg lábánál fogva húzták fel az első fára. Húszezer forint volt a zsebében! Tudja, hová tették? A szive helyére. Azt meg kivágták. Igen, uram. .. Ezeknek pénz van a szivük helyén, pénz az istenük, a hazájuk is .. . Sokan fogják azt mondani, hogy kegyetlenül bántak el vele. De az menjen le a titkos kinzókamrákba, aztán beszéljen. Hallgassa meg, hogyan dobták az utcára az ávós fészekbe hatolt szabadságharcos fiukat, csuklóban levágott kezekkel, hogy ott véreztek el, segítség nélkül ... Tudja, uram — folytatta az öreg keserű szóáradatát, könnyet törülve ki szeméből — jobb volna már nem is élni. Ha már ilyesmit megenged az Úristen ...- Mondja inkább: a nagyhatalmak! szólt a záhonyi utas, de hogy az öreg értelmetlenül nézett rá fakó szemével, hagyta, hadd sodorja el mellőle a tömeg. A Rókus kápolna évszázados Szent Rókus szobra fej nélkül szomorkodott a lesülylyedt bejárat feletti fülkében. Toprongyos koldusok dideregtek a kápolna ajtajában s miikor a bekecses férfi felé nyújtották kezüket, az zsebébe nyúlt s a legközelebbi markába gyűrt egypár számolatlan papírpénzt. A hangos hálálkodás elől tovasietett. Aztán lassított, tétovázva megállt. Visszafordult. Egyenesen a kápolna kopott, lefelé vezető lépcsőinek. Fejét lehajtva dobta magára a szenteltvizes keresztet. — Milyen régen nem voltam templomban! — gondolta, az egyik hátsó oszlop mögé húzódva. — Pedig milyen csend, milyen békesség van idebent. Már imádkozni is elfeledtem ... A gyertyák füstje összevegyült az őszi virágók illatával. Lehajtottfejü asszonyok, meglett férfiak, fiatal leányok térdeltek a padokban és az áldoztató rácsnál, imádkozva. — De jó nekik, hogy még hinni tudnak ... talán bízni is ... Halk suttogás ütötte meg fülét jobbkéz felől, öreg, aszkéta arcú pap gyóntatott fülkéjében. A gyóntatószék homlokzatán aranyos betűk: “Eredj és többé ne vétkezzél...” Az idegen válla megroskadt, szája hangtalanul ismételte: — Eredj és többé ne vétkezzél... Talán utoljára mondhatná el vétkeit magyar nyelven és EZ az öreg pap bizonyára megértené szive minden keserűségét. Szinte gépiesen vitte lába a gyóntatórács felé s mikor a gyónó kijött fülkéjéből, maga rogyott a térdeplőre, elismételve a réges-rég használt ismerős szavakat: — Gyónom a Minható Istennek . .. X Gyalogosan, mint eddig is, átért végre a Margit hídon. Óbudára igyekezett, a Bécsi úrra, húgához, Réti Sándornéhoz. ő volt Sanyi nagybátyja, Gábor bácsi, ki valamikor a kifelé haladó szállítmányokat magyarázta Sanyinak Záhonyban: “Látod fiam, itt folyik ki a magyarok vére...” — Csak higyjenek nekem! — gondolta Rácz Gábor. — Nekik sincs mire várni. Ahogy Sándort ismerem, az sem ült tétlenül odahaza az elmúlt napokban. Azon sem volt túlságosan meglepve, hogy sógora helyett Sanyit találta sebesülten. Már teljesen láztalan volt a fiú, de arca megnyúlt és sápadt volt, mint a fogyó hold. Mari a régi lerendezéssel ugrott a nyakába. — Gábor bácsi! Ugye most sokáig marad nálunk, nem úgy, mint a tavasszal? Azt ígérte... — De bizony! — nevetett Gábor bácsi s levegőbe emelte Marit, mint mikor az pici baba volt — még ugyabbul... De adjatok egy kis meleg tejet, mert fáj a gyomrom. Aztán borotvát, hogy ezt a csúf szakállt leszedjem. — Apa azt mondta, most már ő sem borotválkozik, mig a ruszkik ki nem mennek, — mondta Sanyi, — mint a többi szabadságharcos. Gábor bácsi nagyot sóhajtott. — No, akkor idővel be is fonhatják a szakállukat! — Miért? — kérdezte Édes, megütközve. — Miért beszélsz igy, Gábor? Gábor bácsi egyenesen húga szemébe nézett. — Azért. Mert az oroszok nem mennek ki. Jobb, ha tudjátok. Én ... Én már nem megyek vissza Záhonyba. Túl sokat tudok és túl sokat tettem ahhoz, hogy elég legyen a kinyirásomhoz ... amint letipornak újra bennünket. Ne nézz úgy rám, nem árultam el a záhonyi fiukat... Már azok is látják, mi készül, tudják, hogy kész öngyilkosság a további harc, mert kétszázmillió ellen nem birkózhat tizmillió... — Dehát a Nyugat! .... — fehéredett el Édes szájaszéle és a két gyerek is úgy nézett nagybátyjára, mintha az idegen csillagról jelentene valami csodálatos dolgot. — Nyugat! — kiáltott fel keserűen az elgyötört férfi. — Ne légy ennyire meggyőződve egy kis ország élet-halál harcának fontosságáról a Nagyok szemében. Tudod, mi vagyunk a térképen? Semmi. Kis légypiszok. Tsárda, gulás ... cigányzene ... Mint ahogy Yaltánál eladtak bennünket Sztálinnak, úgy adnak el most újra. Legfeljebb jobban sajnálnak bennünket. ÉN mindenesetre önző módon, élni akarok még, igy, vagy úgy, de szovjet szuronyok és ávó nélkül. Túl sok volt, túl sok! Hitler rákényszeritett, hogy segítsünk neki “a vörös veszedelmet elhárítani” a Donpál. Fogoly voltam utána hat évig az orosz bányában, tudod a többit. Családom nincs. Úgysem lett volna erős, egészséges fiam, szép, nevetős kislányom, mint neked — hála a hadifoglyok 85
