Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
X. EGY LÁTOGATÓ A Keleti pályaudvar vendéglőjében, a sürgő-forgó vendég között egy idősebb, bőrbekecses férfi falatozott a magával hozott szerény kis batyuból. Lecsüngő fekete bajsza beleolvadt többnapos szakállába. Hosszupillás, sötét szemét fáradtan járatta körül a füstös tükrök aranyos cirádáin, a nagyúri palotába való csillárok hamis ragyogásán. — Hamis itt minden! — gondolta a fáradtarcu férfi s szájának két barázdája még mélyebbre vésődött. — A ti vidámságtok is hamis... — beszélt magában a szomszéd asztalnál ülő fiatal férfiakhoz és lányokhoz, aztán egy hajtásra kiitta vastag csészéjéből az előtte álló, teának nevezett löttyöt. — Azt hiszitek, szabadok vagyunk, mi? — folytatta magában, szinte eszelősen. — Hogy kimennek a ruszkik. Mennek ám! Csakhogy több jön be, mint amennyi kimegy. Onnan jövök ... Záhonyból. Nekem hihettek, a hazug rádiónak! Hogy Gerő, Hegedűs, Piros elvtárs, meg néhány ávós pribék a Szovjetunióba menekült? Ennek örvendeztek? Menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról. Ez az egész ... Egy gyűrött ötforintost dobott az asztalra és ment, szinte menekült az utcára. Nem nézett vissza. Nem akart visszanézni többé. Csak előre! Csak taposni ismeretlen utakat, ismeretlen embereket, ami jön! Nem törődni semmivel, csak menni — menni, előre... Lábai szinte gépiesen vitték. Az egésznapi zötyögős utazás után még jól is esett a gyaloglás. Csak a gyomrát érezte úgy, mint testébe ágyazott maró fenevadat. — Nem lett volna szabad kolbászt ennem. — Gondolta, aztán önmagát lekicsinylő nevetéssel elhúzta a száját. — Úgysem sok magyar kolbászt eszem ezután... A pályaudvar előtti “gomba”, csupa üveg, csupa csillogás kis csemegeüzletből csak egy rakás üvegcserép, girbe-görbe vasdarab maradt. A pályaudvarra ritkán és rendszertelenül érkező vonatok folyammódjára öntötték az embereket a tágas Baross térre. Mindenki itt akart most lenni, a fővárosban, a harcok és remények központjában, itt élni meg a nagyszerű pillanatot, amikor az utolsó szovjet csapat is elhagyja az országot... Itt élni meg a felséges percet, mikor a megrongált, de minden magyarnak oly szeretett Koronázó templomban felbugnak az ércharangok, hirdetve négy világtájnak, hogy ismét szabad a magyar! ségeket fogadott Nagy Imre a Parlamentben, mosolyogva, titkárok rohangáltak szobáról-szobára s Kádár János kesztyűbe bujtatott nyomorék kezével örök barátságot és segítést jelentőén rázott kezet a föld egyszerű, becsületes fiaival... A gyárak ormáról egymásután tünedeztek el a vörös csillagok, a szovjet uralom gyűlölt jelképei. Ezentúl magyar munkástanácsok, maguk a dolgozó magyarok intézik a maguk ügyeit... Pezseg az élet, meg nem áll. — Ezeknek lám, mégiscsak megállt ... — torpant meg a Baross szobor lábánál a záhonyi utas és kopott kalapját levéve, meghajolt a sebtiben tákolt fakeresztek előtt. “Mosonyi János, 22 éves”. olvasta a tintaceruzás betűket és úgy összefacsarodott a szive, csaknem felorditott kínjában. — Azt fogják mondani: a szabadságért haltak meg. Igen, igen... Talán jobb is nekik, mert hittek benne és soha nem lesznek kiábrándult felnőttek, bujdosó magyarok, hazátlanok, akikért imádkoznak Rómában, sajnálkoznak Londonban és gyűjtést indítanak New York csillogó utcáin ... “Halas Lajos és Istvánka” olvasta elködösülő szemmel a másik kereszten. Kor nélkül... Talán apa és fia ... Vagy testvérek. Istvánka. Kinek a szive vére irta ide ezt a szót, hogy felkiáltson a felhőkkel terhes novemberi égre? ! Őszhaju asszony állt a síroknál Nem is gyászruhában, arra talán pénze sincs. Csak szürkében. Mint a haja, mit el-elkapdos a szél. Ruhája helyett a szeme gyászol. Pedig nem is sir. Nem is imádkozik. Talán már hitét is régen megölték. Csak néz. Szemében Vád és a nagy Miért? — Igen, — gondolja az idegen — a gellérthegyi pálmaágas, Kelet felé néző Szabadságszobor tövébe EZT az asszonyt kellene megmintáznia Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak, a szobrásznak. Nem a szovjet katona gyűlölt alakját! A sírokat ellepi a sok-sok krizanténum és apró csillagokként lobognak a kicsi fehér viaszgyertyák... A háromszinü lobogókon fekete szalag húzódik keresztbe; azokért, akik meghaltak a Szabadságért. Halottak napja, 1956.. . A széles Rákóczi ut minden házában, az ablakbkban apró, lobogó csillagocskák világítanak bele a szürke estébe. Van KIÉRT gyújtani, mindenütt... Az idegen megállt, mintha örökre szivébe akarná zárni ennek a csodálatos, misztikus estének képét. A Köztársaságtér felőli utcában rengeteg ember özönlik a Rákóczi útra. Izgatottan magyaráznak egymásnak valamit. — Mi történt? — kérdi magától az idegen félhangosan. Hát nem tudja? — kérdi vissza egy mellette álló kucsmás öregember. — A pártház előtt ott van felakasztva egy ávós ezredes ... A pribékek vezetője volt. Úgy tört ki az erőddé alakított pártházból, mikor már látta, nincs menekvés, hogy egy négyesztendős gyereket tartott maga elé, pajzsul. Előtte meg gyilkoltatta a népet katonáival... — A bácsi undorodva köpött félre. — Tudja, én végigB4
