Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Kikanyarodott a Dunapartra. Hamar söté­tedett, s a lámpák igen takarékosan égtek végig a hosszú, kihaltnak tetsző utón. Fázó­san megborzongott, és csak most szedte elő sapkáját a kabátja alól-. Sálj át nyaka köré tekerte, aztán lihegve abbahagyta futásnak is beillő gyors menését. Tempósabban lépke­dett, mert eszébe jutott, mekkora utat kell még megtennie a Szikra nyomdáig. Milyen jól esett volna most hallani a kis HÉV vonat vidám füttyét, kivilágított ablak­szemei mögött egy pillanatra meglátni uta­sait. Vagy hallani a villamosok csilingelő­sét, mint máskor, azelőtt... összerezzent. Hatalmas teherautó kanyaro­dott ki a partra az egyik keskeny utcából. Fegyveresekkel volt megrakva. Magyarok voltak, szabadságharcosok, Mari mégis be­húzódott az egyik kapu alá, mig elhaladtak. Beljebb, a Margit híd felé már sok járókelő­vel találkozott. Mindenki bizakodó, friss lép­tekkel haladt el mellette, vagy ment előtte, ismeretlen célok felé. A csipős őszi szél mel­lett a Szabadság melegítő szele is megcsap­ta az embereket. Ismeretlenek üdvözölték egy­mást, kezet szorítottak, közölték gondolata­ikat. Hiszen magyarok vagyunk, nincs ávó, nincs elnyomás többé! Nagy Imre van a kor­mány élén, és a ruszkik takarodnak kifelé az országból... — Igaza volt Sanyinak — gondolta Mari morcosán, és összehúzta kabátját, mert úgy érezte, a Duna felől kettőzött erővel támadja a szél. — Nem hallgatta senki a vidéki rádi­ót. Nem tudják... — S vajon, ha most elkia­bálná, hogy: megálljatok, ne higyjetek a kom­munistáknak, mert újra becsapnak bennün­ket! — vajon nem mondanák-e azt, hogy bo­lond kölyök?! Menj haza a mamádhoz, és vedd elő a babáidat?... Nem is hagynák, hogy rövid boldogságuknak ilyen hamar vé­gét vessen valaki... Pest hatalmas palotái, az összelövöldözött ávós fészek a Duna másik partján már több védelmet nyújtott a szél ellen. Mari, mint szürke kis árnyék suhant háztól-házig. Csak egy pillanatra állt meg egy órásüzlet kira­kata előtt. A betört üveg mögött a sánadt vil­lanykörte csak egv fehér lapot világított meg: “Az órák és ékszerek a házfelügyelőnél van­nak. A forradalmárok megőrzik a nép va­gyonát!” — No, az oroszok nem igy tettek a “felsza­­baditás”-kor — gondolta a kislány, a felnőt­tek elbeszélésére gondolva. — Ölni és képe­sek voltak karóráért, némelyiknek öt-hat is volt egyszerre a karján... Ha most kimen­nének, sokat jóvá tehetnének. Ha kimenné­nek ... óvatosan kikerült egy még mindig füs­tölgő papirhalmazt: Az egyik “Horizont”-nak nevezett, szovjet sajtótermékeket árusító üz­letet rámoltak ki a feldühödött lakósok. és máglyát raktak belőle az utcán. Ez volt fele­letük azért a sok rájuk erőszakolt brossurá­ért, mely csupa marxista-leninista hazugság­gal volt tele. Sztálin megkövült mosolyu ké­péből még mindig ép maradt egy darab. Eny­­nyi maradt meg régi dicsőségéből. (Még ak­kor nem tudta Mari, hogy a dicsőséget jelen­tő másik jelkép, a drága bronzból öntött óri­ási Sztálin szobrot szintén ledöntötték a ma­gyarok és csizmájáról lefürészelve — mond­ván, hogy az úgy is magyar bőrből készült! — végighurcolták a szobrot a városon, s ép­pen most verik apró darabokra a fejét az Em­­ke kávéház mögött, versengve rajta, kinek jut egy-egy ércdarab — emlékül...) Pár perc múlva odaért a nyomda kapujá­hoz. — Mi kell, kislány? —■ kérdezte tőle egy ba­rátságos hang, amint megállt, nézelődve. Fe­keteruhás ipari tanulólány szólitotta meg Ma­rit, alig több 16-17 évesnél. Vékony derekát széles katonaőv szorította. Vállán géppisztoly. Mosolygott. Mari olyan nagynak, olyan hős­nek látta ezt a diáklányt, s annyira szeretett volna vagy öt évvel idősebb lenni! Lám, őt csak kislány számba veszik! Pedig ő is se­gíthetne valamit. Ha megmutatnák, hogy kell tölteni a fegyvert... Csak a második kérdés­re felelt: — Édesapámat keresem, /Réti Sándort. — A tanár urat? — csillant fel a tányér­sapkás lány szeme. — Te vagy a kislánya? No, csak menj be, itt jobbra menj át két szo­bán, aztán megtalálod ... Bent egy tágas, haliféle helyiségben egész sereg fiatal férfivel és nővel találta szemközt magát Mari. Senki nem törődött vele, nagy­ban vitatkoztak egymással, kis cédulák fölé hajoltak, talán éppen azokat nézték, melye­ket édesapja irt. Hiszen 6 azért van itt! ... Réti Sándor nagyot nézett, mikor meglát­ta kislányát, pirosra csípett orral, szipogva, látszólag valami rettentő fontosabb mondani­valóval. Egy alacsony, feketeszakállos, kerek­­képű fiatalemberhez fordult, mosolyogva: — Jóska, ez a kislányom. Mari. Mi szél ho­zott ide. Kócos. Ki hozott el? Csak nincs va­lami baj otthon? Mari fejét rázta. — Nincs. Mondani akarok valamit. Sanyi üzent... — Beszélj bátran. — Biztatta apja moso­lyogva, és odavonta maga mellé egy barna­­huzatu bőrdiványra. Narancsot nvomott a ke­zébe —• a svájciak küldeményéből való volt, amit az egyetemistáknak juttattak. — Ez a bácsi Simonfalvy József, az egyetemisták e­­gyik vezetője, együtt dolgozunk. Előtte nyu­godtan beszélhetsz. Hogy jöttél? Csak nem gyalog?! Mari bólintott, és fel nem nézett volna a na­rancs hámozásból. — Hallgattuk a miskolci rádiót Sanyival. És... és azt mondta, ne higyjünk Zsukov marsallnak, (milyen büszke volt. hogy nem felejtette el ezt a nevet!), mert Nyíregyházán keresztül sok uj szovjet katona jön befelé az országba... 82

Next

/
Thumbnails
Contents