Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
volt. Talán vidék? — Nem tudom. Hagyjuk ezen a hullámhoszszon, majd meghalljuk. Röviddel ezután meg is hallották: “Itt a Szabolcs-Szatmármegyei Munkástanács stúdiója beszél!...” — Gyere sakkozni, Mari. — Kérte húgát Sanyi, mert már sehogysem tudta lekötni figyelmét az olvasással és rádióhallgatással. Mari először unottan akart felelni, hogy őt nem érdekli a sakk, de aztán mégis “feláldozta magát”, s egy tányér kekszet maga mellé téve, odafektette a sakktáblát a paplanra. Mikor három játszma közül egyet megnyert, már nem is találta olyan unalmasnak a sakkozást. Hiszen Sanyi jó játékos volt, néha még apát is megverte... Most még ő kérte, hogy játsszanak tovább. Sanyi szórakozottan rakta egyik bábut a másik után. Oda sem gondolva fütyörészett valamit. Egyszercsak feltartja az ujját, s megáll egy futót tartó keze a levegőben. — Pszt. Hallgasd csak! “Figyelem, figyelem! — szólt egy újabb bemondó türelmetlen hangja. -— Amig a minisztertanács felhívásokat intéz az országhoz, tárgyal, vagy nem tárgyal a szovjet parancsnoksággal, és bejelenti, hogy Budapestről kivonulnak a szovjet csapatok, addig Nyíregyházán keresztül nagy egységek vonulnak az ország szive felé! ... Elég volt az ámításból' Saját szemünkkel látjuk az eseményeket: hiába mondja Zsukov marsall, hogy nem jön több csapat Magyarországra ...” Mari tágranyilt, értetlen szemmel nézett bátyjára. Szinte megijedt annak hirtelen elsápadásától. ■—- Felerősítem — nyúlt a készülék felé, de Sanyi hirtelen úgy megszorította a kezét, hogy felszisszent. — Ne! Ne hallja Édes. Még megijedne... Fejét hátrahajtotta a párnán. A sakkfigurák leszóródtak a földre; egyikőjük sem nyúlt utána. Elzárták a rádiót, s néhány másodpercig olyan csend volt, hogy tisztán hallották a tűz pattogását a kályhában . és a konyhából beszűrődő zajokat, amint Édes tett-vett odakint. Végül felült Sanyi és egyenesen Mari szemébe nézett.-— Mari! — Mondta szokatlanul komolyan, mint kaiben most született meg valami elhatározás. — Bízhatom benned? Mari már emelte is szivéhez a kezét, de aztán megérezte, hogy ennek most nincs helye. Kell. hogy bízzék benne Sanyi, minden Ígéret nélkül. Ezért csak megbólintotta kócos fejét. — Mit gondoltál? — Azt... — akadozott Sanyi — hogy ez szörnyű ... szörnyű ... Talán nem is veszik figyelembe ezt a híradást, mindenki BudaDestet hallgatja. Pedig minden perc drága! Hívd fel apát, mondd, hogy azonnal jöjjön haza, mert én nem mehetek hozzá. Igaz néni tudja a számát. De mégsem . .. onnan ne hivd. Menj e^v utcai fülkéhez, adok nénzt... Ha nem tudod megkapni, menj el Kasza Pét lékhez,vagy Lindihez — tudod, hol laknak — s mondd meg nekik, azonnal jöjjenek ide. — Mit mondjak Édesnek? — kérdezte Mari, de máris kész volt a hazugsággal. — Azt mondom, megnézem, megszületett-e már a kiscica Spitzhüttel néninél. Mert azt mondták, most fog születni, s nekem ígértek egyet. — Jó. — Egyezett bele Sanyi. — De siess. Estig itthon is lehetsz, minden feltűnés nélkül. A többit majd én elintézem a fiukkal... Mari már vette is kabátját, s hogy ne legyen feltűnő eltűnése, a kopott gyapjusálat és sapkáját hóna alá rejtette, Édes elől. — Mindjárt jövök! — kiáltoTTT már az előszoba ajtóból. — Átmegyek a kiscicákat megnézni. — Ne soká gyere! ■— Hallatszott Édes hangja a konyhából. Mari elment. Betyár utánacsaholt a kertajtóból, kaparta a rácsot, hogy ő is a kislánnyal mehessen, aztán megnyugodott, és visszabujt a házába, aludni. A telefonszámot minden nehézség nélkül megkapta Mari, a nyomdát azonban sehogysem sikerült elérnie. Már a maga megspórolt 50 fillérét is eltelefonálta, de valami furcsa bugás jelezte, hogy baj történt a nyomdai telefonnal. Mindjárt rémképeket látott Mari: Apját, amint megkötözött kézzel hurcolják el ebből a nyomdából is, amint otthon mesélte a történteket. Letartóztatják mindnyájukat, az ávósok meg is ölik őket, a telefondrótot pedig azonnal elvágják, hogy senki ne tudion érintkezni a nyomdával... Futólépésben indult meg Kasza Petiék lakása felé. Peti nem volt otthon. Kisebb testvérei azonnal körülsereglették Marit, szurtosak, didergősek voltak: az ütött-kopott kályhában rég kihamvadt a tűz, a vizes falak rossz-szagu szegénységet árasztottak magukból. Peti öregarcu, sovány édesanyja fáradtan mondta: — Alig jött haza tegnap, már újra elrohant valahová. — Hirtelen sirni kezdett. — Istenem, úgy félek, hogy valami baja lesz. O- lyan vakmerő! Mondta, hogy Sanyika is megsebesült. — Már jobban van... — dadogta gyámoltalanul Mari, mert okosabbat nem tudott kitalálni. — De otthon kell maradnia. — Az uramat sem láttam egész héten, Isten tudja, hol harcol... — Kesergett tovább Kaszáné, s félkézzel visító gyerekei közé csapott. — Pedig, ha odavesznek mind a ketten, éhen dögölhetek ezekkel a gyerekekkel. Mari az ajtóig hátrált, már fogta a kilincset. Neki nincs ideje hallgatni a panaszt, szegény néni, pedig igazán sajnálja ... — óh, most már hamarosan vége lesz az egésznek. Kimennek a ruszkik! — Mondta hirtelen, aztán hozzátette:: — Keziccsókolom — és már sietett is kifelé, elengedve füle mellett a kérdést, miért is keresi tulajdonképpen ‘•Petit.
