Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

Porrá lett a doktor,

Ám doktor nem lehet a por,

Sokszor rendelt port,

S im maga is leve por.

*

Tréfa: sírfeliratok

— Ide hallgass, ördög korcsmárosa. Hozhatok még többet is. De adj most két véka máiét, meg egy kötés hagymát, meg két font túrót, meg egy üveg olajat. Tél van.

Erre aztán az örmény elhallgatott, összeszedte a bőröket, s bevitte a belső szobába.

— így, látod — mondotta Tóderik — nem szeretem, ha a:-: emberek annyit beszélnek.

Azzal visszament az Urszu torkba a liszttel, hagymával, túróval és olajjal.

Itt pihen békével A szép szürü Németh János gazda, aki A csűrbe beégett,-Saját hat borjával Ott benn szorulónak. Szörnyű esetje ez A halandóságnak.

*

Igaz keresztények,

Ne bögyösködjetek,

Igaz vadállatokkal Ne högyösködjetek. Engem is megtérgyelt Jaz falu bikája,

Та vaj, 67-ben Kecseg Péterből így szállt el a lélek, Nyugodjék békével.

*

Szánandó a sorsa Pintér Dömötörnek. Köszönheti sirját Megvadult ökörnek. Jancsura Mátyásnál Volt ő disznótorban, Hazafelé jővén Egy ökör leszúrta.

Csak az adhat vigaszt Roppant nagy bujára, Hogy mégis jólakva Ment a másvilágra.

Ж

Köles János volt a neve, Már most hamu és por leve. Rövidebb volt egyik lába, Beléesett a potsolyába.

Ne sírjatok miatta,

Többé nem esik meg rajta.

Ж

Itt nyugszik egy szegény, Isten nyomorultja.

Házát hátán hordta,

Mint a teknősbéka. Hutricskó Sándornak Hívták amig éle,

Elgázolta ló,

Farán ment ki lelke.

Ez éppen akkor történt, amikor az urak ujfent vadászni jöttek. Még a faluban szembe találkozott hosszú Mitruval, a báró pláj ászával.

— Gyere hajtani, — állott meg Mitru, — hallod? Itt vannak az urak. Pálinka lesz. Virradatkor légy az Ulmu torkában. Átjöhetsz a hegyen is.- Menjen a bánat, — dörmögte Tóderik, s ment tovább.

A plájász hangja meghegyesedett.

— Hallod-e? A ház, amit csináltál, az ur helyén van. övé az erdő, mind. Kértél rá engedélyt, he?

Tóderik köpött egyet.

— Az erdő Istené, nem az uradé, — dünnyögte, s ment tovább.

De aztán éjtszaka mégis csak fölkelt. Tüzet tett, hogy lásson, aztán egy jó marék málélisztet kendőbe kötözött, s fölakasztotta a botra. Magára rántotta a birkabőrmellényt, fejébe nyomta a nagy lapos kalapot, s odaszólt a leányka vacka felé:

— Nuca, he.

A bunda megmozdult.

— Ide hallgass. Megyek az urakhoz. Talán pár napra. Hallod?

— Hallom — felelte vékonyka, álmos hangon a leányka.-— Akkor jó.

Azzal kidöcögött az ajtón.

A fáknak hószaguk volt. Pára lebegett a patak fölött. Egyegy száraz gallyon megreccsent a fagy. A csillagok ragyogtak még, de kelet felé, a Tirimia fölött, már sápadni kezdett az ég.

Megszagolta a levegőt, és érezte, hogy jó idő lesz. Átment a pallón. A lehántott fenyőrönk csúszott a fagytól. A patakon túl megállt, visszanézett, és elhatározta, hogy megszélesiti még egy fával. Aztán elindult az Urszun fölfele, egyforma, cammogó lépésekkel, de mégis sebesen. Mint a medve, amikor utazik.

Mire az utolsó csillag is elfogyott, már a Kis Galonyán ereszkedett alá. Köd volt a völgyön, s a fákon akkor virágzott ki a zúzmara. A hó még bokáig sem ért, s halkan nyöszörgőit a bocskor alatt.

Az Ulmu torkában már együtt voltak az emberek. Tüzet gyújtottak a patak partján, s ott gunnyasztottak körülötte, mint borzolt varjak a trágyadombon. Húszán lehettek. Birkabőrmellényes, condrazekés, kucsmás, nehéz emberek. Mitru volt velük és Stefán, az ilvai plájász. Puska volt náluk, nagy, régi fajta, hosszú csövü. A többinél erdőirtó balta, vagy egyszerűen csak hegyjáró bot.

— Hát eljöttél? — kérdezte Mitru fölényes hangon.

Nem felelt. A többiek szó nélkül helyet szorítottak nek: a tűznél, úgy nézték a furcsa, idegen, fekete embert. Az egyik bütyköst nyújtott.

— Igyál. Ha medvét lőnek az urak, mindenki kap egy fél pinttel.

Ivott, s tovább adta. A pálinka rácsöpögött a szakállára. Még a szaga is jól esett.

— Itt lesznek a medvék, — mondotta valaki, s felmutatott a fenyővel benőtt sürü hegyoldalra, — tavaly is itt voltak.

— Egy biztosan lesz, — felelte Mitru — tegnap rámentem a nyomára. Nagy, mint egy ökör.

14