Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Szárazon odaszól egyik munkatársának:

— írja, kérem ...

— D’Alheine utca sarka... a volt Dubreuil garázs...

Az összeesküvők viskója

Pierre elérkezett magyarázata befejezéséhez, és teljes erőből kiáltja:

— Hisztek nekem most, bajtársak?

Ekkor felhangzik Dixonne hangja:

— Baj társak!

De Pierre dühösen fordul feléje:

— Hallgass, Dixonne. Te akkor beszélhetsz, ha én erre felhatalmazlak.

Egy kézmozdulattal a körülállókhoz, folytatja:

—- Amig a baj társak nem Ítélnek el engem, addig még én vagyok a vezérük.

Most megszólal egy hang:

— És Charlier felesége, Pierre?

Pierre gúnyosan nevet:

— Na, helyben vagyunk. Charlier felesége.

Egy lépéssel közeledik ahhoz az emberhez,

aki előbb beszélt:

— Igen, én ismerem Charlier feleségét. Igenis, ismerem ... Tudjátok, hogy ő mit csinált? Elhagyta a férjét, hogy velem éljen ... Tőle kaptam az információkat... Elárultak bennünket, fiuk! Elárultak!

Mialatt beszél, idegesen megy a kis csoport előtt föl és alá, és érezni lehet, hogy ezek lassanként kezdenek neki hinni.

— A katonaság emberei riadókészültségben várnak a kaszárnyákban. Három újabb ezred érkezett az éjjel.

Most visszamegy a teherautóhoz, és odafordul Dixonnehoz és Langloishoz, akik maguk is már majdnem meg vannak győzve.

— A régens ismer mindnyájunkat. Tudja, hogy mit tervezünk. Engedte, hogy csináljuk, hogy annál biztosabban megsemmisíthessen bennünket...

— Ki bizonyítja be nekünk, hogy ez mind igy igaz? — veti közbe egyikük.

Pierre újra a csoport felé fordul:

— Senki, — feleli. — Ez egyszerű bizalmi kérdés .. El akartok ítélni egy embert, aki tiz évig együtt dolgozott veletek, vagy inkább hisztek neki ? Ez a kérdés!

Ez a kijelentés az összeesküvők között izgatott vitát eredményezett. . . De Pierre nyakasan és erőteljesen folytatja:

— Azt hiszitek, itt lennék, ha áruló volnék?

Ekkor egy férfi kilép a csoportból és odaáll Pierre mellé.

— Bajtársak, — szólal meg komolyan, — én hiszek neki. Eddig még soha nem hazudott nekünk.

Erre még egy jön, aztán még egy, és mindig többen állnak Pierre mellé.

— Én is.

— És én, Pierre.

Most általános és önkéntelen átállás történik Pierre javára.

Pierre nyugalmat parancsol:

— Jól van, most hallgassatok ide... Nem szabad semmit sem kezdenetek ma ... Én...

A telefon csengetése elvágja a szavát.

Pierre megnémul. Mindnyájan a viskó egy bizonyos sarka felé fordulnak.

Eanglois arca hirtelen nagyon komollyá válik: leugrik a kocsiról, és egy kis fülkéhez szalad, ezalatt a többiek mozdulatlanul és feszült idegekkel állva maradnak.

Hosszabb megszakításokkal hallani Langlois hangját:

— Igen ... igen .. . Hol? Nem ... Micsoda? ... Nem ... Nem ... Parancsot bevárni.

Langlois kilép a fülkéből, arcán aggodalmas, kínlódó kifejezés.

Odalép a csoporthoz, ránéz Pierrere és Dixonnera, majd kijelenti:

— Elkezdődött. Az északi csoport támadja a rendőrséget...

Hirtelen minden szem Pierrere tekint. Ez gyámoltalan, kétségbeesett mozdulatot tesz. Karjai lehullanak, nyaka meggörnyed, pár Jópést tesz visszafelé.

Dixonne megrendültén, bizonytalan hangon kérdi:

— Mit tegyünk, Pierre?

Pierre megfordul, élesen, de egyúttal reménytelenül válaszolja:

— Hogy mit tegyünk? Nem tudom. Most aztán egyétek meg, amit főztetek.

Görcsösen ökölbeszorított kezekkel jár föl éc alá, aztán megfordul, és kétségbeesetten ordít:

—Hallgattatok volna rám, mikor még volt rá idő. Most lássátok, hogy mi jön id ebből. Mosom a kezeimet.

Azonban nem megy el, hanem visszamegy a bajtársaihoz, zsebrevágott kezekkel, fejét lehajtva.

Dixonne sürgeti.

— Pierre, össze-vissza beszéltünk.. . De most ne hagyj benn minket a pácban .. . Te vagy az egyetlen, aki tehet valamit... Te ismered a terveiket.

Pierre nem felel, folytatja sétáját, bajtársai könyörgő pillantásaitól kisérve.

Végül felveti a fejét és keserű mosollyal megkérdezi:

— Hány óra van?

Dixonne rápillant az órájára, úgy feleli:

— Tiz óra huszonöt perc.

Pierre megerőltetve gondolkozik. Végül ismét felemeli a fejét és nehéz elhatározással mondja:

— Jói van, maradok ...

És Dixonnehoz fordulva, folytatja:

— Egy pillanat csak, telefonálnom kell.

A beüvegezett telefonfülkéhez lép, magára csukja az ajtót, mialatt néhány méterrel odébb egy szűk szellőziet^őnyilásban megjelenik Luden Derjeu arca, amint őt figyeli.

Г7