Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Grafológiai “Ágnes” — Befelé forduló, értelmileg igen fejlett, nagy fokban individuális lény, aki igyekszik elkülönülni a többiektől és a dolgokat lényegük szerint megragadni. A kötelékektől mentesülni akarás és az egyedüllét érzése bizonytalanságot és félelmet von maga után az ismeretlen jövőtől, melybe értelemmel belelátni nem lehet. Tehetetlenségi, kisebbségi érzés, pesszimizmus, nagyfokú ingerlékenység és mintegy ezek kompenzációjaként fellépő fölényes, mesterkélt viselkedés a motivált pszichikai velejárók. E belső nyugtalanság és kiegyensúlyozatlanság önismeretre indit. Szívesen olvas olyan könyveket, melyekben saját énjének mását véli fellelni. Szerelmi élete sem harmonikus, mert erotikus izgalmakra vágyik és sublimálásra hajlamos. A művészetek közül az irodalom és a zene érdeklik, mert ezek inkább értelméhez szólnak. Önállóságra és függetlenségre törekvését gyakran szakítják meg csüggeteg, támaszt kereső periódusok; ilyenkor üresnek és céltalannak érzi az életet és nem hjisz semmiben és senkiben — legkevésbé önmagában. Máskor nárcisztikus önszeretet és uralomvágy töltik el. Általában ellentétes tulajdonságokat egyesit, ami állandó feszültségben tartja és erős impulzivitást kölcsönöz lényének: ereje nagyrészét önfékezésre fordítja ... H. R. G. dr. Grafologizálásra elfogadunk Írásokat. Beküldendő egy oldalnyi kézírás az illető korának, foglalkozás á n а к megjelölésével, valamint a “Kárpát” egy számának az árával: “Kárpát” С. C. 2250, Buenos Aires. Rep. Argentina címre. és egy-egy virág bólogatott. Olykor csermely keresztezte utjukat.Csilingelve jött és futva a hegyoldalból, és a patakba sietett. Árnyas üverek illatát hozta és mohaszagot. Ormótlan szürke köveken billegtek át. Néha villant egy hal fehér hasa, s a leányka hosszasan utána nézett. Ahol az Urszu patak haragos zúgással a Bisztrába ömlik, s az Istenszéki források vize belevegyül a többi vízbe: Tóderik megállt. Megállt, letette egy kőre a baltát, a szekercét és a fűrészt, le a bundát és a boto. és körülnézett. A leányka is letette a batyut és a cserépkorsót. Egy darabig várta, hogy mi lesz, de hogy az öreg nem szólt, s nem is mozdult, csak odament a patakhoz, s belemártotta a lábát. — Jujj — mondotta halkan, inkább a pataknak, mint másnak, s már dobta is le magáról a kicsi szoknyát s a kicsi inget, fejéről a kicsi piros kendőt, hogy aranyszőke haja meglobogott a szellőben, amit az Urszuval aláküldött az Istenszéke. Óvatosan belelépett a vízbe. Először csak bokáig. Aztán térdig. Majd tovább. Bőrét hűvösen csiklandozta a viz. Csilingelő kacagás bugyborékolt föl belőle, s belevetette magát a tajtékos hullámok közé. A bozontos fekete ember ott a parton megfordult a nevetésre. Szinte döbbenve nézte a fehér habok közül felvillanó barna kis leánytestet. Nézte, aztán sóhajtott. Leült a kőre, a bunda mellé, térdére támasztotta a könyökét, állát az öklére, úgy nézte az erdőt. A leányka lubickolt keveset, mászkált a sziklákon, beállt az Urszu zugója alá, majd kijött a partra. Bőrén csillogtak a cseppek. Megrázta magát, mint a kiskutya, és gyorsan ruhájába bujt. Vizes haját lekötötte a kis piros kendővel, letépett egy szép szál napvirágot, és az ingébe tűzte. Az öreg fölemelte a fejét, és ránézett. — Jó lesz itt? — kérdezte mély, dörmögő hangon. A leányka körülnézett. Odébb, éppen a zugóval szemben, kicsikét föntebb a fák között, tisztás látszott. — Oda? — kérdezte, és a tisztásra mutatott. — Oda — bólintott az ember. A gyermek elindult a tisztás felé. Az ember is fölkelt lassan, s utána ballagott. Néhány széles nagy bükkfa őrizte az aprócska tisztást, s túl rajta fenyők sötétedtek. A fü között itt-ott szamóca piroslott. A nap aranyporral öntözte be a füveket és a fákat. Meleg, jó illat jött a tisztás felől. Egy aprócska forrás kúszott elő a páfrányok közül, és igyekezett szaporán eltűnni a fák alatt. — Szép — mondta a leányka, és megállt a szélső bükkfánál. A forrás fölött néhány fehér margaréta ragyogott a fűben. Az egyiken nagy sárga pillangó ült. Néha billegett a szárnyával. Mintha egy nagy selymesen sárga virág nőtt volna ki a fehér virágból. Tóderik is megállt. Nézte a tisztást, a fákat, a forrást, az eget. — Hol legyen a ház? A leányka rámutatott a sárga pillangóra, — Ott! Szellő borzolta meg a bükkök lombját. Megérintette a fűszálakat is, a virágokat is. A pillangó billentett egyet a szárnyán, aztán fölemelkedett a levegőbe. — Ott, — mondotta a leányka újra — ahol a pillangó ült. A bozontos fekete ember bólintott. Aztán csak állt, és nézett szótlanul a tovaszálló szép sárga pillangó után, amig el nem tűnt a fák csillogó koronái között. A ház fölépült. Azt mondják, furcsa ház volt. Először is nem volt benne egyetlen vasdarab sem. Egyetlen szeg, semmi. Másodszor nem szögletes volt az a ház, ahogy illik, hanem kerek. Kerek, mint 12
