Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

van az igazság, kénytelen volt a legénység különböző hátsó lábait érezni. Ekkor a harmadkormányos segítségére sietett, de miután ez a hátsóláb-pártiakhoz tartozott, vadul elkezdett kollégájával verekedni. Végül magamnak is le kellett mennem, hogy az embereket megnyugtassam. Kijelentettem, hogy méltatlan dolog ilyen csekélység miatt verekedni. De mikor elkezdtem saját teóriámról előadást tartani, a legénység egyik feléről vad morgás hallattszott, mig a másik rész hurrát ordított. Mikor láttam, hogy a szakács, aki a hátsóláb-pártiakhoz tartozott, hatalmas vágókését is magával hozta, jónak láttam a revolveremet elővenni, és ez segített is erre a napra.

Ha legalább egy könyvben utánanézhettünk volna. De hiszen olyan messzire voltunk a legközelebbi könyvtárttól,, és tekintettel a tulajdonos zsugoriságára, — úgy értem, hogy a kiadásokkal elővigyázatosnak kell lenni, — nem akartunk haza sürgönyözni. Dehát borzasztó volt, hiszen a legénység két pártra oszlott, és lázadástól lehetett tartani. Élesre töltött revolverrel jártam állandóan a hídon, és csak úgy aludtam, hogy a revolver a párnám alatt volt.

Mikor végre megjött a szél, nem voltunk képesek kihasználni. A legtöbb ember rokkant volt, és nem mehettek fel a kötélzetre, hogy a vitorlákat kifeszitsék. A dolog kezdett az idegeimre menni, és ennél az oknál fogva szerény alkoholtartalékom egyre jobban fogyott. Az egész legénység többé-kevésbé megbolondult. Egyiknap, mikor beléptem az első kormányos kabinjába, ott láttam a földön feküdni, és felváltva a kezeivel és lábaival támaszkodva próbált felállni.

Egy szép napon megpillantottunk egy finn hajót. Parancsot adtam a következő zászlójelzés felvonására:

“Melyik lábával áll föl először a tehén, az elsővel vagy a hátsóval?”

Egy pillanattal később a következő jelzést húzták föl:

“Az első lábával.”

De ezt azonnal újra bevonták, és igy jeleztek

“Nem. Hátsó láb.”

Pillanat múlva ez a jelzés is le lett rántva, és egy újabb tűnt föl:

“Feladjuk. Nem tudjuk.”

Az utolsó, amit még a finn hajóból láttunk, hogy egy vad csata, és dulakodás fejlődött ki a fedélzeten. A kések csak úgy villogtak a napfényben.

Más hajókkal is találkoztunk, feltettük ugyanezt a kérdést, de mindig csak ezzel a negativ eredménnyel. A fedélzeten már nem lehetett kibírni, mert a szakács csak a saját pártjabelieknek kedvezett, az ellenfeleit pedig becsapta. Talán egyenesen az volt a célja, hogy ez utóbbiakat kiéheztesse, hogy azután egy utolsó nagy dulakodásban cimboráival együtt leüthesse őket. És ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, kicsit

féltem, hogy a fickó megtalál engem mérgezni. Az étvágyam természetesen ezt megsínylette. És mindez egy ostoba tehén miatt!

Egy napon aztán “megragadtam a tehenet a szarvánál”, és az egész legénységet összehívtam a fedélzetre. Gondosan kerültem abbeli nézetem kinyilvánítását, hogy mit tartok a tehén felemelkedésének mikéntjéről, és kijelentettem, hogy ezt a dolgot fel kell derítenünk. Éppen az Azori szigetek közelében tartózkodtunk, és hogy tisztességesen hazakerülhessünk, ki akartam az egyik szigetnél kötni, hogy vehessünk magunknak egy tehenet.

Mikor a kapitány idáig jutott elbeszélésében, a hajótulajdonos dühösen felhördült, és egy újabb tablettát vett be. Schulze nyelt egyet, és folytatta:

— így tehát megérkeztünk az Azori szigetekhez, és én kiválasztottam egy embert, akinek ki kellett menni a partra, hogy beszerezzen egy tehenet. Miután ez véletlenül az elsőláb-pártiakhoz tartozott, a legénység másik fele felzudult, és újabb nyugtalanság volt kilátásban. Ezért aztán mindkét pártból küldtem ki egy embert. Nagyon sokáig tartott, mig visszatértek, mert a földeken összekülönböztek afölött, hogy melyik tehenet vigyék magukkal. Arcuk félreérthetetlen jeleit mutatta ennek az egyenetlenségnek.

Nem volt könnyű felhozni a tehenet a hajóra, félt szegény egyszerre ennyi sebhelyes embertől. Mikor végre fenn volt a fedélzeten, kezdett nem szobatisztán viselkedni, méghozzá nem is csekély mértékben. Rettenetes volt, a tisztogató matróz kétségbe volt esve. De a tehénnek eszébe se jutott lefeküdni. Sokkal sürgősebb volt neki a fedélzet minden zegétzugát kipuhatolni és a hajóköteleket végigszaglászni. Mikor aztán végre feküdt, nem akart újra felkelni.

A legénység kérte, ,s könyörgött neki, mig végül a legocsmányabb szavakkal kezdte szidni, amiket a világ legpiszkosabb kikötőcsápszékeiben lehet hallani. De semmi sem használt. Ekkor azt ajánlották, hogy a szakács egy tüzes piszkálóvassal érintse meg, de ez a lovagiatlan eljárás felháborította az elsőlábpártiakat, és újból hatalmas dulakodás kezdődött. Mire a csata végétért, a tehén már mind a négy lábán állt, és kíváncsian figyelt. Senki sem látta, hogy hogyan állt fel, tehát ugyanott voltunk, mnit eddig. Csak este feküdt le újra, de akkor meg olyan kényelmesen feküdt, hogy csak másnap reggel volt kedve újra felállni. Mikor ezt végre megtette, a legénység egyik fele örömrivalgásban tört ki, mig a másik fele tiltakozott, és azt állította, hogy vagy meg lett a tehén vesztegetve, hogy igy álljon fel, vagy pedig torzszülött. Ifjabb verekedés kezdődött. Hogy helyreállítsam a nyugalmat, néhány lövést adtam le, amitől a tehén olyan nyugtalan lett, hogy a tengerbe vetette magát, és kimenekült a szárazföldre.

Megegyeztünk tehát abban, hogy három tehenet hozunk három különböző tanyáról, és

52