Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Aztán még erről-arról folyt a szóbeszéd. Végül azt mondta az alispán: —• Ha ősszel egyszer lejönne városunkba kedves művésznő s fellépne ama jótékonysági estek egyikén, melyeket feleségem szokott volt rendezni a szegény gyermekek megsegítésére, nagyon örülnék! — Ha egy módom lesz rá ... — fogadkozott Marczali Hanna. S mikor az audencia véget ért, még megjegyezte az alispán,: — Nagy csodálója voltam önnek mindig, művésznő. Városunk, büszke lehet önre! De hisz, jó talaj ez a mi népünk: ezeréves humusz, melyből a tehetség mindig virágba szökken. Marczali Hanna, aki különben hadilábon állt az évekkel és az évszámokkal, olyan melegséget érzett eme ezer év emlegetésére, hogy egyszeriben elhatárolta: a fővárosban tüzetes vizsgálat alá veszi a Feszty-körképet, s valahol a hét vezér szomszédságában kiválaszt egy olyan alkalmatos ősmagyart, akit büszkén nevezhet ki a Mucsik család honszerző ősapjának.--------- Folytatjuk--------Dr. K. Zarp: MESE EGY TEHÉNRŐL Abban az időben történt, mikor még vitorláshajókkal utazták be a tengereket. Schulze kapitány volt a nagy négyárbócos “Tengeri kigyó” vezére, amelyen diktatórikusán uralkodott. Mert még a hajótulajdonos hatalmas Íróasztala előttt sem hagyta el magabiztossága. A tulajdonos dühös volt, mert a kapitánynak valószinütlenül hosszú időre volt szüksége, hogy egy Chiléből Hamburgig tartó utat megtegyen, holott ismeretes volt keménységéről, hogy még akkor sem szívesen fordult vissza, ha a legénységéből valaki a tengerbe esett. A késést az is okozta, hogy a “Tengeri kigyó” az Azori szigetek felé a tulajdonos véleménye szerint tökéletesen fölösleges kitérést tett. — Az ördögbe is, valami magyarázattal csak tartozik azért nekem, — kiáltott a tulajdonos annyira dühöngve, hogy sietve keresett íróasztalában egy idegcsillapitó tablettát. Schulze kapitány bagóját gondosan szája másik szögletébe nyomta és olyan heveset köpött, hogy a köpőcsésze zománca majdnem lepattant. Azután megszólalt: — Ezt megtehetem, csak attól félek, hogy ön, amilyen átkozott szárazföldi pat... úgy értem, miután nem tengerész, nehezen fogja megérteni. Mint ahogy nagyon jól tudja, Chile egy kis kikötőjében horgonyoztunk, ami olyan nagy és kétszer olyan unalmas, akár egy temető, de átkozottul melegebb. A nap úgy tűzött naphosszat, hogy majd elvesztettük a józan eszünket. A legénység tehát szörnyen umattkozott, és igy könnyen keletkeztek kis civódások. Aztán végre elindultunk, de szélnek nem sok nyoma volt. Néhanéha jött egy kis fuvalat, ami olyan erős volt, mintha egy csecsemő fújta volna. Ez volt minden. Az emberek újra a legkisebb dolog felett is összevesztek. És egyáltalán, hogy kibirják ezt az unalmat, mindenféle kitalált történetet meséltek egymásnak. Többek között volt a fedélzeten egy angol matrózunk, akit “Scareface Billy”-nek hívtunk. Ez azt mesélte, hogy ő cowboy volt vadnyugaton, “Kap Horn Peter”, egy vén tengeri medve, erre meggyujtotta a pipáját, és igy szólt: — Te soha életedben nem voltál cowboy. Valószínűleg még azt sem tudod, hogy egy fekvő tehén, mikor feláll, először a hátsó vagy az első lábaival áll fel. —- Természetesen tudom, de te nem tudod, — válaszolta Scareface Billy. — Dehogynem, először a hátsó lábaira áll fel, — mondta Kap Horn Peter. — Gondoltam, hogy nem tudod, — mondta erre Scareface Billy. — Mert a tehén előszói az első lábaival áll fel. Kap Horn Peter felugrott a pádról, szemeiben harci kedv villogott. És pillanatok alatt vad verekedés tört ki, csak azért, mert nem tudtak megegyezni abban, hogy a tehén hogyan áll fel. Az emberek két pártra oszlottak, és őrült dulakodás állt be. Az első kormányos leküldött a fedélzetről egy embert, hogy megtudja, mi történt. Ez azonban nem tért vissza. A fedélzet teljesen kiürült, minden ember lement, hogy résztvegyen a verekedésben. Végül is a kormányos is lement. Amig a dolgot megmagyarázták neki, nyugalom volt, de röviddel utána ő maga is belekerült egy uj verekedésbe, mert az egyik pártnak az oldalára állt. Egy óra múlva a küzdelem véget ért. Kap Horn Peter kiköpte az utolsó fogát, Scareface Billynek két lilakarikás szeme volt, a legénység többi része is többé-kevésbé megsérült. Mikor felmentem a hidra, ott találtam az első kormányost, összevert testén cafatokra tépett inggel. Természetesen megkérdeztem, hogy mi történt, mire igy felelt: — Ezek az átkozott kulik, még azt sem tudják megérteni a buta fejükkel, hogy egy tehén először a hátsó lábaira áll föl. — Ostobaság, — szóltam én erre, — a -tehén először az első lábaira emelkedik fel, különben a vér a fejébe menne. A kormányos élénken tiltakozott, de végül is én megdühödtem, és leküldtem a hídról ezekkel a szavakkal: — Nem merem a “Tengeri kigyó” kormányzását egy olyan kormányosra bízni, aki még azt sem tudja, hogy egy tehén először az első lábaira áll fel. Mikor váltották az őrséget, újra elkezdődött a vitatkozás, és most a másodkormányosnak kellett lemenni. De mivel ő, akárcsak én, azt állította, hogy az első lábaknál 51