Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

Az örmény vállat vont, megvakarta kövér tarkóját, s azt mondta:

— Holnap megkapod.

— Há? Bolond vagy? — horkant föl Tóderik — ma!

Szőrfülü újra rántott egyet a vállán, morgott valamit, aztán kinyitott egy alacsony ajtót, s betuszkolta magát a hátsó szobába. Idő múlva visszajött. Az asztalra lökött egy baltát, egy szekercét és egy fűrészt.

Tóderik egyenként kezébe vette s megnézte valamennyit. Megkocogtatta őket, s megszagolta.

— Há. A balta balta, de nem jó. A szekerce szekerce, de nem jó. A fűrész is fűrész ... de vigyen el az ördög! Hol a máié?

Szőrfülü morgott valamit, leemelt a polcról egy jegenyefából készült furcsa lapátot, s a sarokban álló zsákhoz döcögött.

— Van zacskód?

— Van a keserűség.

— Hát?

— Adj zsákot.

— Nincs.

Tóderik szemöldökei vadul összefutottak.

— Nincs? És te vagy itt a korcsmáros? Hát borzlyuk ez, vagy falu? Hán?

Az örmény vállat vont, s visszatette a lapátot a polcra.

— Essen beléd a ... — morgott Tóderik, s a leánykához fordult. Ekkor szólott hozzá először, mióta a faluba bejöttek.

— Add azt a ruhát.

A leányka fürge kezei sebesen kioldották a csomót, s a kendő odaterült az asztalra.

— Na. Ebbe mérd.

Az örmény belementette az óriás fakanalat a zsákba, gondosan, ügyelve elegyengette rajta a lisztet, s a kendőbe töltötte. Egyszer, kétszer.

— Na — mondotta — vidd.

Tóderik ránézett a szemöldökei alól.

— Tíz font?

— Annyi.

— Mérleg nincs?

— Nincs hát.

Valamit morgott még, amig összekötözte a kendőt, s viszszaadta a leánykának.

— Ne. El ne hullasd.

Aztán hóna alá vette a baltát, a szekercét, meg a fűrészt, vállára lendítette a botot a bundával, s megindult. Vissza se nézett többet az örményre. Még csak nem is köszönt. Kiment az alacsony piszkos ajtón, s kint megállt szemben a hegyekkel. Felnézett rájuk. Zölden és melegen ragyogtak azok, ahogy tiszta fényével rájuk tűzött a nyári nap.

— Na, itt vagy? — fordult hirtelen a leánykához — akkor gyere.

Azzal megindult a Bisztra-patakon fölfele, egyenest neki a hegyeknek.

Mikor a legutolsó házat is elhagyták, még egyszer visszafordult a leánykához. Ennyit mondott neki.

— Láttad a korcsmárost? Nem szeretem az ilyet, aki sokat beszél.

Aztán nem is szólt hátra többet, csak ment. Egy darabig még volt valami ösvényféle a patak mentén, ide-oda kanyargóit, ahogy emberek s juhok rendre kitaposták. Aztán az is elmaradt. Szertefoszlott az üverekbe. Csak a patak zúgott a kövek között, s a fák hallgattak. Ágaik helyenként leértek a fehér tajtékzó vízhez. A levegő könnyű volt és fényes. És szinültig tele a viz partján álló napvirágok kesernyés illatával. Itt-ott egy-egy szitakötő rebbent. Kétoldalt hallgatagon őrizték a csöndet óriás bükkök és sudaras fenyők.

Sokáig mentek igy. Lábuk alatt puhán süppedt a moha,

hogy a megállapított vételáron kívül Zsámbokyt hátralékos fizetései is megilletik, de, mert minderre “nincsen fedezet”, hát utasittassék a “magyaróvári harmincadhivatal” az egész összeg együttes kifizetésére.

Zsámboky akkor már igen elvágyakozott az “udvari környezetből”, vén napjaira haza akart menni nagyszombati tuszkulánumába, hát mindenbe beleegyezett, csakhogy pénzt lásson végre. Kendre, pontos lajstrommal át is adta könyvtárát, amely 2618 nyomtatott kötetből és 600 kódexből állott, s a jelenlegi Nationalbibliothek egyik legbecsesebb kincse ma is. Értékét, persze, akkor is tudták. Blotius Hugo, az udvari könyvtár vezetője, aki különben Zsámbokynak gáncsoló ellenlábasa volt, kimerítő levélben tett jelentést a gyűjteményről felséges urának. “Nem kételkedem, — írja, — hogy ha Zsámboky János kéziratai (kódexei) is hozzákerülnek (a császári bibliotékához), a francia király könyvtárát, amelyben négyszáz kézirat van, fölülmúlja, és a vatikánival lesz egyenlő”.

Maga Bécs állítja ki s vitathatatlanul illetékes és hozzáértő szakember kezével az írásos bizonyítványt, hogy a XVI. századbeli magyar tudós gyűjteménye oly gazdag s válogatott: egyedül csak a római pápa akkori bibliotékája vetekszik vele.

Zsámboky János mégis szegényen, és Bécsben halt meg.

Nem tudott hazajutni.

Holtáig egyetlen garast sem kapott könyveiért és hires kódexeiért. Sem a felséges császártól, sem az utasított kincstártól.

De még özvegye és árvái sem kapták meg sokszor sürgetett járandóságait.

Negyvennégy kötetnyi megbecsült tudományos munkája azonban méltó örökségként maradt az utókorra.------Vége-------11