Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
szony a hősök kardjával is megérinti vállát s talán, valami ősi rítus szerint arcát is megcsókolja két felől, a szertartás utolsó aktusaként. Persze e látványos, de vitán felül a helyzethez illő külsőségek elmaradtak, bár az események súlyából és értékéből ez mit se vont le. Egyébként is az egész jelenetet aláhúzta, hangsúlyozta és indokolttá tette Szeder ur ezt követő kijelentése: — Művésznő, ezúttal küldetésben vagyok! Marczali Hanna keblére szorította két kezét, s úgy nézett Szeder urra izgatottan, mintha valami királyi udvarból érkezett volna s fontos, hétpecsétes levelet őrizne a tüszőjében, vagy kardjának tarsolyában, esetleg alkalmatos bőr erszényben a szive felett. Fontos levelet, hiradást, melyben államtitkok, katonai és politikai cselszövések, szerelmi cselvetések, komor és véres összeesküvések titkai lappangnak, titkos írással, melynek kulcsát csak a levél küldője és 6 ismeri. Talán gyertyaláng fölé tartva kell elolvasni ezt a levélbeli üzenetet, s utána tüstént elégetni a papirt, mert annak puszta birtoklása is súlyos veszélyeket rejt magában. — Küldetésben? — kérdezte a művésznő, s fülelt, mintha hallani akarná a kurír Szeder ur lovának horkanását a ház előtt, melylyel nyilván ellenséges gyűrűkön, éber őrszemeken, határokon nyargalt keresztül. — Igen. Szives és utólagos engedőimével referáltam az alispán urnák, aki szívesen venné, ha művésznő holnap délelőtt 11 órakor meglátogatná. Én természetesen elkísérem a művésznőt! —- Az alispán? — kérdezte, nem Szeder úrtól, hanem önmagától Marezali Hanna, pontosan úgy ejtvén ki a szavakat, mint ahogy azt bizonyos szerepekben szokta volt mondani. — Kellemes meglepetés! Nagyon kedves magától kedves Szeder! Sose felejtem el, és hálás leszek magának érette! — Szóra se érdemes. — Foglaljon helyet, s ha megengedi, megkínálom valamivel. Azzal kitette az asztalra a Császár János által ide szállított földi jókat. — Császártól való, — állapította meg hangosan Szeder ur. ■— Valóban, — mondta Marczali Hanna, de egyéb részletekről nem volt hajlandó nyilakozni. igy Szeder ur nem tudta, hogy a művésznő saját kezűleg válogatta-e ki a Császár üzlet specialitásait, avagy mi másképpen kerülhettek volna hozzá? Az alispáni fogadás másnap zajlott le. Az egész aktus ugvan némi csalódást okozott Marczali Hannának, aki azt várta, hogy mentés, csákós, huszárkardos vármegyei hajdúk — akik, mint azt gyermekkorában oly sokszor látta, nevezetesebb ünnepélyeken kivonulnak -— sorfalat állanak a megyeház bejáratától a díszteremig. hol az alispán a megyei urak élén várja. Az alispánt is d'szmagyarhan kéweite el. kacagánvosan, ékköves karddal és kócsagtollas fővegben, mely öltözékben bizonyára a hét vezérek egyikére emlékeztet. Mindebből semmi se lett. Az alispán a szalonban várta, világos, szürke ruhában. Egyébként nagyon kedves, nevetőarcu ember vicdt az alispán, sötétbarna, vékonyra pedert bajusszal, olyanfélével, amilyennel az egykorú metszeteken Szulejmán szultánt szokták ábrázolni. — Nagyon örülök, hogy megismerhetem, művésznő! — mondta az alispán, s kezet csókolt Marczali Hannának. — Természetesen, mi már tulajdonképpen régi ismerősök vagyunk, hisz művészetében többször volt alkalmam gyönyörködni. Az alispán, udvarias ember lévén nem nyilatkozott arról, sőt enyhe célzást se tett rá, hogy vájjon Marczali Hanna művészetében hol s mikor volt alkalma gyönyörködnie? Vájjon nem akkor, amikor még mint vidéki daltársulat tagja “második lány az első sorban” gyönyörködtette a nagyérdemű szinházpártoló közönséget “városunkban”? Erről szó sem esett, s igy semmiféle diszharmonikus elem nem vegyült az audenciába. Helyet foglaltak a széles, öblös karosszékekben, s oly fesztelenül csevegtek, mintha nem is a vármegyeházán lettek volna, hanem ■—• Marzali Hanna érzése szerint — a színpadon, gyakorlott színészek között, kik már a századik előadás körül tartanak, tökéletesen tudják szerepüket, nincs szükségük súgóra, ki ennek folytán a színház közelében lévő söntésben fröcsözik, hol a tulajdonos jóvoltából korlátlan hitele van. Szeder ur, aki az “összekötő” szerepre vállalkozott, teljesen háttérbe szorult, legfeljebb mosolygásával, arcjátékával, egy-egy semmit se jelentő szóval vett részt a jelenetben, mint az ügyes segédszinész, kinek már nincsen szüksége rendezői utasításokra. — Mennyi ideig szándékozik városunkban tartózkodni, művésznő? — kérdezte az alispán, ki nyilván tudta már, hisz Szeder ur időben tájékoztatta mindenről. — Egy hétig, alispán ur. Egy hét. nagy idő. — Bizonyos körülmények között — mosolygott sokatmondóan a Szulejmán-hajszu alispán. — Gyerekkorom emlékeit idézem vissza — merengett romantikusan Marczali Hanna. — Melvet csak az imént hagyott maga mögött művésznő! — udvariaskodott az alispán. — Igen, igen — ráncolta össze szép homlokát Marczali Hanna. — Csak tudja, alispán ur, másképpen érezzük az időt, mint maguk. De ez a hét kikapcsolódást, ez a hét, mely békességet és csendet igér ... — Persze, csendet. — mosolygott az alispán, s rápillantott Szeder urra. aki szintén mosolygott. Nyilván a Méhes “csendes” éjszakájára gondoltak. — Mindenesetre, kívánom, hogy érezze jól magát! Szeder barátom és a többiek, azt hiszem gondoskodni fognak arról, hogy azért ne unatkozzék a nagy csendben ... 50
