Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

moles és kompót, különböző izek és sajtok, pompás húsok, felvágottak, szalámik és kolbászok, vízhatlan papirosba csomagolt savanyúságok, halak és kaviár, majd édességek: gelék, cukrozott gyümölcsök, szeszélyesen és raffináltan töltött bonbonok, dessertek és csokoládék.

Csomagolás előtt mindent még gondosén átvizsgált, s miután megelégedve állapította meg, hogy az áruk pompásan reprezentálják őt és üzleteit, az egészet becsomagolta. Természetesen nem is gondolt arra, hogy Pistával, a kifutóval szalassza át e ritka ajándékot a Koronába, a művésznőhöz, hanem személyesen akarta átnyújtani a megtiszteltetésnek szánt kis csomagot. Levetette hát a fehér köpenyt, kezébe vette a csomagot, s legényes léptekkel indult el a Korona felé. Alkonyul! már, s valami selymes hűvösség ömlött végig a városon, mely úgy érkezett a hegyek felől, s magával hozta virágzó erdők illatát is.

Útközben ötlött eszébe az a lehetőség, hogy esetleg a művésznő nincs otthon, ki tudja, mily elfoglaltsága van egy ilyen neves színésznőnek? Talán éppen korrepetál a városi zeneiskolában ...

Marczali Hanna otthon volt. S mikor a szobapincér bejelentése után belépett hozzá, azzal fogadta:

— Kedves Császár! Mily meglepetés! S mit hozott magával?-— Egy kis csekélység — mondta Császár ur, lesütve szemét röstelkedve.

— Majd meglátjuk! — nevetett Marczali Hanna átvevén a csomagot s Császár János hódolatteljes kézcsókját.

— Némi csemege és édesség! — szerénykedett az.

— Annál jobb. Tudja, farkasétvágyam van. Éppen pár perce érkeztem vissza egy nagyobbacska sétáról, melynek során gyerekkori emlékeimet kerestem, majd virágot vittem anyácskám és apácskám sírjára, a temetőbe... — Ez utóbbit kissé elérzékenyülve, fátyolos hangon közölte, ámbár nem részletezte a temetői séta előzményeit, melyek a vörös barátok templomának romjai között játszódtak le, a gyerekkori emlékek keresése közben.

Császár János nem tudta hirtelenében, hogy mit feleljen? Részvétét fejezze ki a művésznő elhunyt szülei felett, vagy örömének adjon kifejezést, hogy idejében hozta a pompás kis szállítmányt. Végül is hallgatott, s hümmögött valamit. Hanna művésznő azonban nem volt oly gyermeteg lélek, s az előbbi érzékeny borongásából egyhamar visszanyerte lelki egyensúlyát és derűjét. Elhelyezte az asztalon a csomagot, kis ollócskával elvágta a zsinórt, s a kicsomagolás lázában a meglepetésnek és az örömnek apró kis indulatszavai hagyták el ajkát:

— Nahát! Pompás! Isteni! IRemek! Nagyszerű !

Majd végre egy teljes mondat is kerekedett lelkesedéséből:

— Kedves János, remélem megengedi, hogy igy szólítsam! Igen nagy örömet szerzett nekem ! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! — így mondta, háromszor egymás után, mint ama Ady-vers címét.

— Semmiség! — szerénykedett Csszár.

—Dehogy, ragyogó meglepetés. Tudja, hogy

szeretem az ilyesmit! S milyen ritkáin jutok hietzzá! Nincs időm vásárolni, s az ilyesmit nem lehet másra bízni. Meg aztán, amikor othon vagyok, örökké figyelik, mennyit eszem, mit eszem! Maga, igazán nagyszerű Ízléssel válogatta össze a dolgokat! Legszívesebben mindjárt neki fognák, s megkínálnám magát is...

— Művésznő, én már megyek — jelentette ki Császár.

— Nagy kár, nagy kár... — mondta Marczali Hanna, aki az ajtóig kisérte ki Császár Jánost, aki midőn lefelé lépkedett a lépcsőn, arra gondolt, a művésznő talán már ott ül az asztalnál és kenyérre keni az orosz kaviárt ...

Nemsokkal később érkezett meg a Koronába Szeder ur. Ezúttal sötét zsakettjét vette fel, melyet esküvőkön, temetéseken, paszitákon, fontosabb társas vacsorákon, nemzeti ünnepségeken, jelesebb színtársulatok díszelőadásain viselt. Kobakot tett a fejére és fekete ébenfabotjával indult el a Korona felé. Hírvivő gyanánt. E fontos, hivatalos megbízatásának tudatában fölénnyel és ünnepélyességgel lépdelt végig a városon s könnyed leereszkedéssel fogadta a köszönéseket.

Marczali Hanna művésznő zöld háziruhában fogadta, mely dús redőkben omlott le pompás alakján. Két kezét kinyújtotta maga elé s bizonyos theatralitással üdvözölte a vármegyei főtisztviselőt.

—- Óh, kedves Szeder!

S átvette azt a hatalmas virágsokrot, melyet Szeder ur nagy gonddal és körültekintéssel válogatott össze szálanként a Vincze-féle mükertészetben.

— Művésznő — mondotta Szeder ur, átnyújtván a csokrot egy hódolatteljes kézcsók kíséretében, majd bokáit összevágta, mint bizonyos operetteken látta a gárdatisztéket alakitó színészektől. Botját és kalapját is úgy tartotta kezében, mintha sisakot és kardot fogna.

Marczali Hanna megszagolta a csokrot, s egy virágvázába helyezte el.

—- Foglaljon helyet, kedves Szeder — mondta kegyesen, majd hirtelen egy szál virágot kiválasztott. — Megérdemli! — S úgy tűzte Szeder ur zsakettjénak gomlyukába, mint Castiliai Izabella valamely kitüntetést, mellyel a grófi cim mellett hatalmas földbirtok és kastély is jár egy érette életét kockáztató nemes urnák, ki talán most érkezett vissza az Indiákról.

Szeder ur úgy érezte, hogy féltérdre illenék ereszkednie, s megvárni, mig a felséges asz-49