Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
mok. Magas kőfalak, melyeket úgy font körül a sokféle növény, bokor, lián, mint a multat az emlékezés. — Ugy-e, be lehet menni a romokhoz? — érdeklődött a művésznő. — Igen, csak kissé körülményes, mert meglehetősen szűk csapás és egy keskeny bürü visz oda. — Sebaj! — hősieskedett Marczali Hanna. — Tudja, hogy gyerekkoromban sokszor mentem át a patakon is úgy, hogy a szoknyámat felhúztam a térdemig, vagy még feljebb is, ameddig kellett, hogy vizes ne legyen! Harmath Kázmér lopva a művésznőre sandított, s arra gondolt, mi lenne, ha Marczali Hanna most is vállalkoznék egy ilyen romantikus útra? Igaz, a patak vize oly sekély volt, hogy meg se kellett volna emelintenie a szoknyáját ... Először természetesen Harmath Kázmér ment át a bürün, aztán karját kinyújtotta,, s átsegítette a hölgyet, ahogy az illik. S mikor már a túlsó parton voltak, valami elszánt bátorsággal, továbbra is kezében tartotta a kedves kis kacsót, megfeledkezvén menyasszonyáról, Katinkáról — kinél már tegnap is, ma is kimentette magát azzal, hogy fonttos hivatalos elfoglaltsága miatt nem tud megjelenni a szokott helyen és időben! — s megfeledkezvén a világról is, ámult szemmel nézte a szép Marczali Hannát, ki a délutáni nap fényében olyan volt, mint egy kinyílt virág. Szeme, arca, haja, egész lénye nevetett — s vele nevetett a völgy is. S csodálatosképpen nem húzta el kezét a szerkesztő és költő markából, hanem azt mondta: — Kázmér, vezessen tovább! Mint két gyerek szaladtak a romok felé. — Látja ezt az erős dór pillér rendszert, művésznő? — dadogta elszoruló szívvel Harmath Kázmér, mert most meg egyszerre elszállt belőle az előbbi nagy bátorsága. — Igen. — Nicsak! Egy girbe-görbe fa nőtt a templomban! — Valóban! Beléptek a romök közé. Ott még szoritóbb volt a csend, hisz a gyér szellő is fennakadt a falakon. — Halott világ — ejtette ki halkan a szót a költő. — Csendes világ. — Ilyenek lehetnek azok a maya templomok is, melyekre időnként rábukkannak a középamerikai őserdőkben a kutatók! — mondta tovább Harmath Kázmér. A közelmúltban olvasott egy ilyen vonatkozású útleírást és önkénytelenül ajkára jött e meglehetősen ostoba és helytelen analógia. — Itt lehetnek valahol eltemetve a vörös barátok! — jegyezte meg halkan Marczali Hanna, s úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy valahonnan kámzsás csontvázak jönnek elő. Ettől annyira megriadt, hogy egyenesen az ámuló Harmath Kázmér karjaiba fordult, ki zavartan felnevetett.- Kedves Kázmér, maga olyan jó kalauznak bizonyult. Megérdemel egy puszit! — S könnyedén, rutinosan, afféle színpadi csókot nyomott a költő ábrázatára. — Te is megcsókolhatsz, te kis butus! — mondta aztán. Harmath Kázmér áhítattal adta vissza a puszit, a vörös barátok templomának omlatag falai között. S nem dőltek össze a falak, nem jöttek elő kámzsás csontvázak, tovább ragyogott, talán még jobbkedvüen a nap. Aztán Marczali Hanna hirtelen a száját fordította Harmath Kázmér felé. S ezen a piros, érett, cseresnyehusu asszonyi szájon olyan felkinálkozás volt, hogy Harmath Kázmér valósággal rászédült. S még soha nem érezte, hogy ilyen ize van a csóknak ... Mint egy jólsikerült színpadi jelenet után Marczali Hanna hirtelen kibontakozott a költő karjaiból (talán tapsra is várt?), nehány kiforrott mozdulattal megigazította haját, rúzzsal kiigazította szájának kissé elkent vonalát, s azt mondta: — Mehetünk Kázmér! —- Igenis — felelt ernyedten Harmath Kázmér, s ballagott a színésznő után, ki fürgén szaladt át a bürün, s kezét nyújtotta lovagja felé: — Most majd én segítem át! — mondta csilingelő nevetéssel. Majd az előbbi jelenetre célozva: — Persze nem kell komolyan venni azt, ami történt! Ha ezt nem mondja, Harmath Kázmér bizonyára soha nem vette volna komolyan azt a különös izü csókot, amely elcsattant volt a vörös barátok egykori templomának romfalai között. Császár János ezúttal felvette fehér köpönyegét, mely inkább csak szimbólum gyanánt függött belvárosi üzlete irodájában a fogason, és sokszor hónapok is elmúltak anélkül, hogy egyszer is használta volna. Most mégis fontosnak tartotta, hogy magára öltse, mert azon csemegéknek, étel és italkülönlegességeknek összeállítását és becsomagolását, melyet Marczali Hannának szánt különös megtiszteltetésképpen, nem bizhatta másra. Még üzletvezetőiére, László Lászlóra sem, aki pedig a szakma egyik legkiválóbb tekintélye volt, s aki készségesen ajánlkozott fel: — Főnök ur, ha valamire szüksége van, csak szóljon! — Nem, köszönöm, László, majd magam. (Nem lehet tudni egyébként, hogy László László vájjon mire gondolt ilyenkor? A keresztnevén szólitják-e vagy a vezeték nevén?) Császár János minden esetre fehér köpönyegében maga nézett végig a pultokon, a polcokon, az üvegszekrényekben, a jégszekrényben s végül az italpolc butéliáin. Nem úgy, mint egy kereskedelemmel foglalkozó ember, hanem könnyelmű, dalos bohém gyanánt: közben a “Sevillai borbély” “Figaró” áriáját dúdolta. s minden latolgatás, mérés, feljegyzés nélkül, rapszódikus szabadsággal halmozta fel a földi javakat. Volt ott minden: déligyü-48
