Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
és Littke urak kiváló gyártmányai, — Gömöry Arnoldot egy pergőtűzre emlékeztetvén, — mikor valamennyien pezsgőt ittak a művésznő cipőjéből. Hat órakor vonult el a társaság, két fiakkerom, mégpedig oly módon, hogy az egyiken a népzenészek kizárólag a Rákóczi - indulót és a Radetzki-marsot játszották, mig a másikon az asztaltársaság tagjai fogták körül a művésznőt, boszorkányos, artistához is méltó ügyességgel. Bár Marczali Hanna számított rá, hogy szívélyesen fogadja szülővárosa, szive mélyén bevallotta: ilyen fogadtatásról nem is álmodtott. Jenő ur hosszan nézett a fiakkerek után, ahogy elporoszkáltak a hajnali fényben, s a kerekek nyomán finom por szállt fel, mintha gyémánttal lett volna lehintve az ut is. Önfeledten, vagy visszhangként még halkan énekelgette: — (Előre-lőre, a sik mezőre, csak előre... Akkor vette észre, hogy mellette áll Ödön a szeplős linas. Erre elhallgatott, s nagyon szigorú arcot vágott, mert ezt kívánta állása, társadalmi helyzete, hivatali beosztása — ezt kivánta a respekt. .. IV. FEJEZET melyben Marczali Hanna művésznő a vörös barátok templomától egy alispáni audencián át a honfoglaló ősökig jut —Nemde, erre van a vörös barátok templomának romja? — kérdezte Marczali Hanna művésznő, s elnézett a völgy torka felé, jobbját, melyben napernyőjét fogta, hosszan kinyújtva. — Tudja, emlékszem rá, gyermekkoromban szegény anyácskámmal gyakran jártam s nővéreimmel fogócskáztam is az egykor szent falak között. Valami megható csend volt ott mindig, és sokszor, még ma is, sajgó szívvel gondolok vissza rá: lelkemben itt csodálatos békesség honolt, s higyje el, kedves Kázmér, e békét azóta se leltem meg életemben. Higyje el, soha nem voltam oly boldog, mint itt! Harmath Kázmér, a szerkesztő és költő végigsimitotta gesztenyebarna, homlokára omló. hullámos fürtjeit. Boldogságban úszott ma délután, mióta a művésznő kalauza és titkáraként a város környékének nevezetességeit kivánta megmutatni, bár mint kiderült, Marczali Hanna még Mucsik Panna korából jól emlékezett mindenre. —Művésznő, önben nagyon sok a költészet! — összegezte végül is eddigi tapasztalatait Harmath Kázmér. — Valóban jól emlékezik: ott bújik meg az említett romtemplom a lombok között. Bizonyára ismeri történetét is. A török időkben többször felégették, de a török csapatok eltakarodása után a barátok mindig újjáépítették. A monda számon tartja, hogy a kriptából, melynek hollétét sajnos nem ttudjuk, titkos, sok kilométeres alagút vezetett fel a várba. Egy alkalommal egy renegát, áruló hajdú vagy ilyesféle ezen keresztül vezette a törököket a várba. De mindez már a múlté. Ki tudná megmondani, kedves művésznő, mikor halt el a falak között az utolsó zsolozsma? Mikor térdelt a hideg kövön az utolsó barát éjjel az oltár előtt, mikor csak a felhők mögül időnként kibúvó hold sápadt, holt ábrázata csodálkozott be a szines ólomüvegeken s az örökmécses világított félénken, misztikus fényt árasztva? Elhallgatott s ebben a pillanatban, halkan, de tisztán kivehetően csilingelt valahonnan egy távoli kisharang. — Haliga! Olyan — révedt el a művésznő — mintha a vörös barátok harangoznának ... — Tán a múltból —- fűzte hozzá Harmath Kázmér. — Holott csak a barátok kistemplomának kisharangja hívja a híveket vecsernyére! De, talán mehetünk is művésznő! — Jó, menjünk, kedves Kázmér. Csendesen lépegettek tovább, a jószagu fiiben, melyen nem taposott még senki se ösvényt. Mord sziklák szegélyezték a völgyet az egyik oldalon, mig a másik oldalon lágyan hullámzó lankákat kisérhetett játékosan a kiváncsi tekintet. A kis patak partján, a zöld fák és bokrok közül piros kalapos malom fehér fala villogott elő kíváncsian. — Nini csak, vízimalom! — lelkesült Marczali Hanna. — Igen. — Nemesék malma? —- Emlékszik rá? Valóban az övéké. Ilyen vízimalomból sok van e beszédes folyócska partján. Ez a malom is itt volt már akkor, amikor a vörös barátok imádkoztak még a kolostor templomában. S talán éppen e malom örökké forgó kerekének muzsikája, meg a hosszú jegenyesor jegenyéi zsolozsmázzák tovább az imádságot. — Ismertem a molnárt! — Én ismerem. S azt is tudom, hogy harapós kutyát tart, mert ez már itt igy szokás. Talán még a török időkből maradt ez a gondoskodás, mikor a janicsár is, a hajdú is vitte a dézsmát. ámbár az is lehet, hogy e tájra gyakran ellátogató Sobri vagy Savanyú Jóska szegénylegényeinek emléke kisért fel az ugatós és harapós vérebekben! —- Akkor mindenesetre kerüljük meg a malmot — vélte Marczali Hanna. — Tudomásom szerint a kutyák, melyek különben vérebeknek is beillenének, s azt hiszem, ilyenféle kutyákat tartottak a rabszolgakereskedők Északamerikában, Tamás bátya korában, meg vannak kötve nappal. Csak éjszaka eresztik őket szabadon. A malom felől csakugyan vad kutyaugatás hallatszott s egy lisztes molnárlegény meg is jelent a kapuban, de mikor látta, hogy nem oda igyekszenek a jövevények, csak a kalanját emelintette meg illendően, s már fordult is vissza a malomba. Túl a malmon már szépen látszottak a ro47
