Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
e pillanatban, mint e város múltja, melyből származom... Végül Harmath Kornélnak is jutott valami a jóságából. A költő már egészen elkókkadva ült az asztalnál, fejét kezére támasztva, pontosan olyan arckifejezéssel, mint azon a jólsikerült, bár erősein retusált és világítási effektusokkal készült fényképén, mely első verseskötetében, az “Emlékvirágok”-ban megjelent. — Kedves Kornél, igazán Írhatna egy operettet nekem! Hisz maga olyan tehetséges! Nó, de erről még lesz alkalmunk bőségesen beszélgetni, mert merem remélni, rendelkezésemre áll, kalauzom és titkárom lesz, mig városunkban tartózkodom, az elkövetkezendő hét napon ... S mikor Jenő ur a művésznő elé tette az előételt — káposztás palacsintát — s ugyanakkor Kopcsák tanár ur megrendelte a kecsegét vajban. Marczali Hanna nem mulasztotta el az alkalmat, hogy meg ne jegyezze: — Tudja, kedves Jenő, hogy az ilyen pincérek, mint maga, mennyire hiányoznak Pesten! S mégis, örülök, h/oigy itt van, mert csak most érzem igazán, hogy hazaértem ... Nehéz lenne most már követni a Méhes éttermében a hangulat hullámzását, a szavak és mondatok cikkázását, hisz még a “nőgyülölő” Ekecs Tamás ajkán is oly bókok virágzottak ki, melyek azelőtt csak lírai költőknek lehettek volna sajátjuk. Egy bizonyos, hogy éjfél előtt néhány perccel Marczali Hanna az egész társaság legnagyobb meglepetésére és örömére azt mondta, jól csengő, tiszta hangon: — Gyerekek, ti olyan aranyosak vagytok! Jenő ur elébb megérezte, mi hiányzik ezúttal innen, s a Méhes előtt tizenegy óra tájban már állandóan ácsorgó fiakkerosokkal futárként küldte el Ödönt, a szeplős inast a városba a Csóka nevű cigányprímásért és bandájáért. Egyáltalán, a Méhes éttermében uralkodó látszólagos káosz felett, mint az őrködő gondviselés, mint egy legfőbb rendező, ott állt Jenő ur, aki pontosan tudta, mikor érkezik el mindennek az ideje. Mikor kell felbontani — csupán ízelítő gyanánt — a bencések somlói pincéjéből származó komoly száraz borokat, s mikor kerülnek behütésre Törley és Littke urak pezsgőkészitményei, mikor kell félrehúzni az asztalokat, mert nagyobb helyre van szükség, miután térben is elfogulatlanabbul kívánnak mozogni az urak. Tudta, mikor kell ujrázni bizonyos rendeléseket, s gondosan ügyelt arra, hogy minden a legnagyobb tervszerűség jegyében tegye tökéletesen egésszé, kerekké eme nevezetes estnek menetét. így, midőn a művésznő kiejtette ajkán az előbb említett nagyjelentőségű megállapítást, halkan felsírt a szaletliben a hegedű, s brummogni kezdett a bőgő. Császár Jániois, kiből kikivánkozott már a dal, egyszerre énekelni kezdett, majd váratlanul a művésznő elé állván meghajolt s azt mondta: Művésznő, ha méltatna arra, hogy velem énekeljen egy duettet, nagyon boldoggá tenne... Marczali Hanna művésznő nem habozott. Felbugott a Sybil nagyszerű duettje: “Kis Petrovom, magát a bu ne bántsa...” Császár János hatalmas alakja ott magasodott a művésznő mellett, karjaival meglehetősen ügyetlen mozdulatokat tett ének közben, mert át is akarta ölelni a művésznőt, s ugyanakkor félt is egy kicsit tőle. Végre is Marczali Hanna segített a bajon, mert valósággal besiklott Császár János karjai közé. A söntésben rég elhallgattak a borozó legények, s áhitatosan figyeltek az étteremből kiszüremkedő étheri muzsikára. S most már nem volt megállás: egymást követték a dalok, a nóták, az operettrészletek s a buta slágerek. Jenő ur ragyogott, s a konyhában, tenyereit összedörzsölve úgy nyilatkozott özvegy Léhner Antalnénak: — Nagyságos asszony! Rég volt ilyen nagy napunk! Végül a finálénál valóságos kart formált a művésznő az asztaltársaság tagjaiból. Kardalosok lettek, kart-karba fonva, előre s hátra masirozva pár lépést a zene ritmusára, s teli torokkal énekelték a Tatárjárásból: “Előre-lőre, a sik mezőre ...” Óh, ez a pompás együttes emlékeztetett bizonyos vidéki daltársulatokra, melyeknek tagjai még nem szoktak össze eléggé, s a fináléba is becsúsznak bizonyos műhibák. Ahogy a sor a zene ritmusára és a művésznő rendezése folytán, hirtelen s katonásan előre lendült, Szeder ur hátra lépett, holott az ének szövege éppen azt mondta: “Előre-lőre ...” mert roppant teste szinte vitte, sodorta a többieket. Szakáll doktornak a haja a szemébe lógott, s mert a töméntelen italtól már a szokott éjszakai mámorában volt, a taktusra motyogta félhangosan: — Majd a Tibi... majd a Tibi... előrelőre .. . Gömöry Arnoldból viszont — aki megjárta Volhiniát és Doberdót, előjött a tartalékos bakahadnagy, s minduntalan elrikkantotta magát: — Sturm! Kopcsák tanár ur finoman, bizonyos biedermayer mozdulatokkal lépegetett fel s alá. A muzeumigazgató pedig komolyan s megfontoltan, ahogy egy hivatásos “nőgyülölőhöz” illik. A lírai költő, Harmath, komolyan s mégis kissé duhajkodva fogta fel szerepét abban a meggyőződésben, hogy ez a kötelessége, ezt kívánja Marczali Hanna művésznő, kinek az elkövetkezendő hét napon kalauza és titkára leszen. Jenő ur diszkréten állt a háttérben, bár a zene ritmusa őt is csaknem elragadta, de fegyelmezte magát, s csak halkan, magában dudolgatta a ropogós indulót: — Előre-lőre, a sik mezőre, csak előre... S térdein hintázott, alig észrevehetően. Hajnali ötkor még javában puffogtak Törley 46
