Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Vásár tudós és császár között Zsámboky János, aki munkáin humanista tudós létére latinosán Sambucusnak irta nevét, a XVI. század egyik kiváló magyar polihisztora volt. 1531-ben született Nagyszombatban. Már mint gyermek kitűnt tudományszomjával. Tizennégyesztandős korában Melanchton vezetése alatt a vittenbergi egyetem hallgatója. 1550-ben Strassburgban, 1552-iben Párizsban, 1555- ben Páduában, 1557-ben Bolognában találjuk. Itt tanszéket is kap, és előadó lesz. Hosszabban időzött Genuában és Nápolyban. Ferrarában az ifjú estei Alfonz hercegnek nevelője. Kortársai “monstrum eruditionis”-nak, a tudomány csodájának nevezték. Huszonkét esztendeig járta a külföldet, és végre 1564-ben Bécsben letelepedett. Itt Miksa császár és magyar király szivesen fogadta a nagynevű professzort, és rövidesen ki is nevezte udvari tanácsosának, háziorvosának és történetírójának. Sambucusunk közel két évtizedet tölt aztán az udvar szolgálatában, de — amint az a reánk maradt hivatalos iratokból kiderül — a címekben oly bőkezű császár pénz dolgában ugyancsak szükmarkuan bánt vele. így a telő évekkel a magyar tudós vagyona alaposan megfogyatkozott. Ezért hát, kényszerűségből, hogy öregségére mentesítse magát az anyagi gondoktól, a császárnak megvételre ajánlja fel hires könyvtárát. A kamarai akták hiteles tanúsága szerint bizony csúnya alkudozás folyt a megszorult tudós és császári vevője között, aki ekkor már Rudolf volt. Nagy huzavona után mégis megállapodtak. Valóban fukar árban. Ám a császár leirata kegyes jóindulatként közli az udvari kamarával, Folytatás a túloldalon, hetett tőle. Meglátta a korcsmát, s egyenest oda tartott. Szót se szólt, csak bement, s leült a sarokba. Mondják, hogy voltak a korcsmában mások is, akik kíváncsian nézték a bozontos fekete embert a szép kicsi leánygyerekkel, de ő rájuk se hederitett. Leült, a bundát s a botot maga mellé tette a sarokba, s leültette a leánykát is. Csúnya, kövér örmény volt Dédán a korcsmáros akkor, akit a népek Szőrfülünek neveztek. Ez csak állt a butikja mögött, s várta, hogy majd szól valamit a vendég. De az nem szólott. Csak ült s a leányka mellette. Az emberek nézték, csóválták a fejüket. Ki amit inni akart, megitta, s odébb állott. Idő múltán aztán Szőrfülü is előbujt polcai mögül, s odament nagy szuszogva az idegenhez.-— Na? — kérdezte, s megállt előtte. — Hán? — horkant föl a hegyből jött fekete ember, s fölnézett a korcsmárosra. — Mi kell? — kérdezte az örmény. — Semmi. — Honnan jöttél? — Onnat. — S hova mégy? — Sehova. — Sehova? — Hán! — Itt maradsz? — Itt. — Hol? — Fönt. — Az lehet, — nyögött egyet a korcsmáros a sok beszédtől, s letörülte homlokáról az izzadtságot. — Miért ne lehetne? Hán? Az örmény nézte az embert. — Nem iszol? — Ki mondta? — Pénzed van? — Nincs. Hallgatták egy verset, aztán az idegen ráejtette nagy bütykös öklét az asztalra, s számolni kezdte fekete ujjain. — Fa van. Viz van. Föld van. Tűz van. Szén lesz. Kell itt olyan ? Az örmény bólintott. — Kell. — Nyest van, fa van, drót van, — számolta tovább a másik, — bőr kell? Az örmény cammogott a fészkébe, egy mocskos pohárba töltött valami mocskos folyadékot, visszaszuszogott vele, s odatette az asztalra. — Ne. Mi a neved? Az idegen fölhajtotta a mocskot, elhúzta a száját, krákogott, aztán fölnézett a kövér korcsmáros bedagadt szemébe, és megmondta a nevét. — Tóderik. Ez itt meg Nuca, ez a leány. Egyéb ne érdekeljen. Szőrfülü rántott egyet vállain, fogta az üres poharat, s öles szőrpapucsában visszaslattyogott az odújába. Tóderik meg fölállott, s lökött egyet az asztalon. ■— Hallod? Egy fűrész kell, de jó fűrész. Egy balta kell, de jó balta. Egy szekerce kell, de jó szekerce. Tiz font máléliszt. Hallod? A korcsmáros ránézett, s aprókat pislogott. — Kaliba? — Ház. — Hol? — Az én dolgom. 10
