Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

puha mint a vaj, foszlós beles kenyér, meg nagy piros alma.

— Nem birok már enni, de tudod, az ilyen avas szalonnának nem lehet ellenállni, hát ■csak egy falatot na.

Megették a szalonnát is egy ültöhelyben.

Akkorára már vége is volt az ebédidőnek és Forintos Kálmán urnák utána kellett nézni a dolognak ebben a nagy épületben. Egészen a lépcsőig kisérte Rozikát és ott elbúcsúztak.

A forró pesti nyár arcába csapott, amikor kilépett a hüs épületből, körülötte zsibongott, kavargóit a nagy város és hamarjában nem tudta, hogy merre is induljon az 50-es villamoshoz. Már el is felejtette, hogy a kalauz azt Ígérte, hogy megvárja. A sarki gyümölcsös asszonyról eszébe ötlött, hogy arról jöttek.

Elindult az utcán.

Valaki megfogta hátulról a karját.

—• Rozika.

A kalauz volt.

—'Jaj Istenem, hát maga mégis megvárt Karcsi, jaj olyan boldog vagyok. Hogy is mondjam csak: a Forintos ur bevitt a fogalmazó úrhoz egy nagy szobába és a fogalmazó ur telefonált a miniszternek és azon minutumban el volt intézve a dolog. Megkaptuk a földet és majd a községháza megküldi a hivatalos Írást. Óh Isteneim olyan boldog vagyok és Forintos úrral ebédeztünk ott a folyosón és minden olyan jó volt, el is feledkeztem, hogy tetszik várni.

A kalauz elkomolyodott.

— Hát igen úgy látszik, hogy most már kegyed csak a földre gondol és elfelejti, hogy hát.

Rozika megdöbbent.

— Nem, én nem is tudom elmondani, hogy örülök, hogy megismerkedtünk, és ne is tessék azért haragudni, hogy az a föld egy kissé úgy megszéditett, de mink szegények vagyunk és nekünk nagyon sokat jelent három hold nyáregyházi föld a határban. Ugye nem haragszik ezért Karcsi.

Kevesen utaztak visszafelé és a végállomásnál már majdnem üres volt villamos.

A beszálló udvarán sem sokáig kellett Rozikának várakoznia .megismerte a kocsit a zörgéséről.

Már messziről újságolta.

—• Keresztapa, Lina néni megvan a föld, Forintos ur megcsinálta, hogy megkaptuk a földet.

Uramgyörgy elégedetten sodorgatta őszes bajuszát.

— Hát mondtam én. Hogyha valaki tud segíteni, az a Forintos sógor...

Vidáman ügettek biztatás nélkül is a lovak.

Már a vecsési határban jártak, amikor Uramgyörgyné hátraszólt.

— Osztán te Rozi, arról nem is beszéltél, hogy igazodtál el, segített a kalajuz?

Rozika felelevenedett.

—• Lina néni, a kalauz otthagyta a villamost és elkísért a társagyalom biztosítóba oztán meg is várt és utána vissza a villamoshoz, Tóth

Kilátás a budai Halászbástyáról

Karcsinak hívják és ide valósi Monorra...

Az asszony összeráncolta a szemét.

— Mit beszélsz te jány, hogy otthagyta a kalajuz a villamost, hogy neked megmutassa a társagyalombiztositót?

Rozika komolyan válaszolt.

— Igen is, Lina néni, és azt is mondta, hogy ha nem vónék ellene, akkor vasárnapho egy hétre kijönne Nyáregyházára, mert ott van egy ismerőse, azt meglátogatná, aztán úgy is búcsú lesz...

—' Na és te mit mondtál?

Rozika szégyenlősen csavargatta a kendője csücskét.

— Hát én mondtam, hogy csak gyüjjön, ha nem rostéi kigyalogolni, aszonta, hogy majd biciklivel gyün.

Uramgyörgyné csak a fejét csóválta.

—i Hát azért csak nem megy be a fejembe, némelyik lányt kínálják, és alig tudják elsózni, ez meg csak pár órára bemegy Pestre aztán már is egy kalajuza van.

Uramgyörgy szivarra gyújtott.

—. A monori Tóthékat ismerem, rendes becsületes emberek, kölök korában még a Karcsit jónéhányszor el is náspángoltam, csak éppen az volt a baj, hogy sok gyerek volt, aztán a föld meg kevés, azért ment aztán föl Pestre kalajuznak.

— Aztán te Rozika, ehozd ám mihozzánk is a Tóth Karcsit.

Mindhárman nevettek egészen hazáig.

41