Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

a kiváló színművész mindig elegánsan öltözködött. Utálta a gondozatlan külsőt. Egy könnyelmű, és magára nem sokat adó statisztától, aki állandóan piszkos, gyűrött ruhában járt, ezt kérdezte:

— Mohondja, fihiam. Tulajdonkéhépen ki vihiseli az ingeit akkohor, amikohor még tiszták?

Tristan Bemard,

francia humoristának egy titkos drámairó a készülő nagy müvéről kezdett beszélni:

— Mester, most nagy fába vágom a fejszémet.

— Az nem baj, — szakította félbe a humorista — csak rajta ne csípjék falopáson.

Kassai Vidor,

a régi Népszínház legkisebb termetű, de legnagyobb komikusa visszavonulása után Vácott élte le öreg napjait. Halála előtt a betegségei még kisebbre aszalták amugyis kicsi testét. Folytonosan fázott, és a tornácon állandóan a napsugarat kereste. Egy alkalommal, amikor felhők takarták el a napot, a máskülönben megbékélt öreg feltekintett az égre és az értetlen felhők közé kiáltott:

— Süssél, nap, mert a végén nem lesz — kire!

Egy Jónás nevű képviselő, valamikor nagyon régen, tüzes kormánypárti beszédet mondott a képviselőházban.

Gróf Károlyi Gábor éles hangja süvített feléje:

— Vissza vele a cethalba!

A Zeneakadémiának egy időben három Molnár nevezetű tanára is volt.

Tarnay Alajos zeneszerző megjegyezte:

— Három Molnár! És hárman együtt sem tudnak összehozni egy kis — Lisztet.

Csortos Gyula,

A tökéletes telitalálat szele barátságosan mellbe vágott. Ettől újabb tiz métert röpültem én is.

Csodálatos módon nem esett semmi bajom. Csak a hátamat fájlaltam vagy három hétig.

Miután munkahelyem így tökéletesen megszűnt, felhasználtam a véletlenadta szabadságot, hogy Tubákkal érintkezésbe lépjek.

Közölni akartam vele, hogy a parancsnok engedélyt adott helyének elhagyására.

Ezt a hazugságot már úgysem leplezhette le senki.

De a telefon már süket volt.

Hajnalban kiadták a parancsot a visszavonulásra.

A megmaradt lovakkal iparkodtunk megmenteni a megmaradt ágyúkat. De ez a feladat reménytelen volt. A lehetetlen terepen az ágyúk elsüllyedtek a hóban és meddőnek bizonyult minden erőfeszítés, hogy újra megmozdítsuk őket.

Mivel Tubák elvesztése után nem éreztem semmi közösséget a tüzérezreddel, csatlakoztam a visszavonuló gyalogsághoz.

V.

Egy év múlva részeg csőcselék várta a pályaudvarokon a: harcterekről hazaérkező katonákat, hogy letépdessék mellükről a kitüntetéseket, és levagdossák egyenruhájukról a királyság jelvényeit.

Azok, akiknek megvédésére kizavartak bennünket az iskolapadok közül, most hálából leköpdöstek, és szidalmaztak. Azon szent jelszavak nevében, amelyeket évezredeken keresztül csak megcsufolni tudtak.

De a forradalom zűrzavara, az ostobák és gazemberek rémuralma után lassan gyógyulni kezdett a nagy seb, amelyet a háború ütött.

Az egyetemen újra összetalálkoztam a régi iskolatársakkal.

Még valamennyien az elnyűtt és gyakran golyólyukasztotta egyenruhánkat viseltük. Régi ruhánkból kinőttünk, újat csináltatni pedig nem lehetett. A szövetek ára olyan ijesztő magasra emelkedett, hogy csak azok tudták megfizetni, akik a háború utáni nyomorúsággal visszaélve élelmiszerekkel és egyéb közszükségleti cikkekkel üzérkedtek.

Az egyetem folyosóin összetalálkozva sorba vettük volt osztálytársainkat.

Sokan hiányoztak.

Ezek az Isonzó mellett, a Kárpátokban, Wolhyniában aludták örök álmukat.

De voltak, akikről semmit sem tudtunk.

Ezek közé tartozott Tubák is.

Elmondtam, hogy hol és milyen körülmények között találkoztam vele utoljára.

Megmosolyogták a történetet.

— Szegény Tubák. Biztosan elesett.

— Talán jobb is neki. Nem volt erre az életre való.

De az egyik fiú meglepő dologgal állt elő.

— Tudjátok, hogy Tubák arany vitézségi érmet kapott?

Csodálkozva kérdeztem, hogy mikor, mert erről semmit sem

tudtam.

— Jóval előbb, mint mikor te találkoztál vele. Akkor még az olasz harctéren volt. Olvastam a hivatalos lapban. De az nem volt benne, hogy miért kapta a kitüntetést.

Ezen egy kicsit elgondolkoztam.

Miért nem beszélt nekem erről Tubák, mikor életének csodálatos történetét mesélte?

Az igaz, hogy nem jutottunk a végére.

Pár hét múlva egy szomorú öregasszony látogatott meg.

Rögtön megismertem, bár csak egyszer-kétszer láttam a

30