Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
gimnázium homályos folyosóján: Tubák nagynénje volt. Valahogy megtudta, hogy Tubákkal összetalálkoztam a háború forgatagában .Azért jött, hogy valami hírt halljon felőle. —• Ugye nem halt meg? — kérdezte szinte könyörögve. Elmondtam mindent, amit tudtam, és biztosítottam, hogy Tubák a legjobb egészségnek örvendett, amikor utoljára láttam. Hogy aztán mi történt vele, azt természetesen nem tudom. —1 úgy-e nem halt meg?... Úgy-e nem halt meg? — ismételgette sírós hangon. —• Nem hiszem, hogy meghalt, Valószínű, hogy fogságba esett. Mikor írt utoljára? A kis öregasszony zavartan forgatta kezében gyászszegélyes zsebkendőjét. Láttam, hogy nagy küzdelmébe kerül válaszolni erre a kérdésre. Nem értettem a dolgot. A válasz úgy szakadt ki belőle, mint egy halk és fájdalmas sóhaj. — Nem irt soha. Lehajtotta fejét, és szégyenlősen szárította fel sápadt arcán végigpergö könnyeit. —• Nem szeretett bennünket. Zokogni kezdett. Olyan keservesen és panaszosan, ahogy csak a gyerekek tudnak sírni, amikor nagyon megverik őket. Nem tudtam mit mondani. Kérdezni sem mertem semmit. Mikor nagy nehezen leküzdötte zokogását, úgy érezte, hogy valami magyarázattal tartozik nekem, és beszélni kezdett. Eleinte nehezen, akadozva buggyantak ki belőle a szavak, majd olyan bőséges áradással, mint az előbb könnyei. Majdnem ugyanazokkal a szavakkal kezdte, mint Tubák. Hogy soha az életben nem volt senkije... És csak nekem meri elmondani ezeket a dolgokat... Mert biztos, hogy én meg fogom érteni. És feltárult előttem Tubák élettörténetének egyik szomorú fejezete. Nyilván ugyanaz, amelyet az elhagyott fedezékben átaludtam, mert ebben is fontos szerepet játszott egy ügyvéd. Kövér, alacsony és kopasz. Ez az ügyvéd — aki Tubák apjla ellen a törvényes eljárást vezette — beleszeretett az elhagyott asszonyba. Mikor a válást kimondották, el is vette feleségül. De úgy vélte, hogy a gyerek csak útjában lenne boldogságuknak, és ezért az elvált férj nyakába sózta. Az apai házból pedig a másik asszony túrta ki. Tubák nem kellett senkinek. Ekkor jelent meg a nagynéni a színen, aki Tubák anyjának idősebb nővére volt. Ahogy könnyeivel küzködve és dadogva bevallotta nekem: nem érzelmi okok irányították, amikor magához vette az elhagyott gyereket. — Mindig beteges voltam... És akkor már abban a korban, amikor az ember nem kell senkinek... Egy beteg vénlány... Mit várhattam az élettől?... Fehérnemű varrásból éltem... Keserves munka, amit rosszul fizetnek... Ebből nem lehet félretenni semmit az ember öregségére... Évröl-évre romlottak a szemeim... Nem is mertem rágondolni, hogy mi lesz velem ha... Úristen!... Tudom, hogy bűn volt... De azért vettem hagamhoz ezt a gyereket, hogy biztosítsam a jövömet... Azt gondoltam, hogy kitaníttatom... Diplomát adok a kezébe... Később majd hálás lesz érte... Gondoskodni fog rólam, ha már nem látok annyit, hogy dolgozni tudjak... Hogy ne jussak a szegényházba... Higgye el, hogy nehéz áldozat volt tőlem... Magamtól vontam meg minden falatot... És talán tőle is... De a sok tandíj... A drága tankönyvek... Az én csekély keresetem mellett nagy teher volt... Ha jobb tanuló lett volna, talán kapott volna tandíjmentességet... De maga tudja... Hiszen együtt jártak... Maga tudja, hogy nagyon rossz tanuló volt... Nem szerette az iskolát... A tanulást... És talán azért gyűlölt meg engem, mert A jó orvosság Beállít az orvoshoz az egyik páciense. — Doktor ur, a múlt héten egy flastromot adott a zsábám ellen. — Igen. Hát nem használt? — De, tökéletesen. Úgy látszik, végleg megszabadultam a zsábámtól. — Hát akkor most mit kíván? — Szeretnék megszabadulni a flastromtól is. Ж Változott helyzet A pénzbeszedő megjelenik a legrosszabbul fizető adósnál. A szobalány nyit ajtót, régen ismeri már a pénzbeszedőt. Nincs semmi remény, de a pénzbeszedő mégis megkérdi, csak úgy, szokásból: — Idehaza van a nagyságos ur? — Igen, — hangzik a nem várt válasz. A pénzbeszedőt annyira meglepte ez a határozott válasz, hogy alig tudott szóhoz jutni. — Nem ismer meg engem? Én vagyok a pénzbeszedő. Azért keresem a nagyságos urat, hogy megkapjam tőle a pénzt. — Igen, benn van, csak tessék bátran bemenni. — Micsoda változás történt itt? Talán megnyerte az úr a főnyereményt?? Hiszen azelőtt maga tagadta le a gazdáját a legügyesebben, sohasem tudtam itthon találni. — Nem nyert itt senki főnyereményt, de tegnap felmondtak nekem. Após a leendő vőhöz: — Kedves fiam, az én lányom éppen olyan jól főz, mint ahogy zongorázik. Vo: — Ó, nem baj. Én anynyira szeretem a lányodat, hogy mégis elveszem feleségül. Végre vendéglőbe is mehetünk enni! 31:
