Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Tubák aziránt érdeklődött, hogy mi van a szememmel, mert úgy hallotta, hogy valami baj van vele. Megnyugtattam, hogy jól vagyok. — Hát veled mi van? Hol vagy? Tubák elmondta, hogy még mindig az elhagyott fedezékben van. A telefon összeköttetést már helyreállították, de erősítést nem tudnak küldeni. Mint tüzérségi megfigyelő van ott, hogy figyelje az ellenség mozgását, és irányítsa a tüzet. Ez fontos feladat. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy tart-e még a halottak élelmiszere, de nem mertem hosszúra nyújtani a beszélgetést, mert láttam, hogy a főhadnagy idegesen dobol a rögtönzött asztalon. Röviden elbúcsúztam Tubáktól, és letettem a kagylót. — Mohai őrmester volt osztálytársam — mondtam mentege - tődzve. Évekig együtt diákoskodtunk. Ő már egy évvel ezelőtt bevonult. Én csak most. Véletlenül találkoztunk itt. A főhadnagy arca megszelídült. Érdeklődni kezdett, hogy melyik gimnázium növendékei voltunk, és kik voltak tanárjaink. Mikor a felsorolásban a növénytan tanárának nevéhez jutottam, elkomolyodva bólintott. — Igen jó barátom volt. Wolhyniában esett el. Aztán megmagyarázta, hogy ő is gimnáziumi tanár a polgári életben. A Barcsay-utcai gimnáziumban tanított fizikát és matematikát. — És látod, most mindnyájan itt vagyunk. Megkínált cigarettával és barackpálinkával. Végül közölte velem, hogy a telefon-szolgálatot ezentúl én fogom ellátni. így legalább kapcsolatban maradhatok osztálytársammal. De Tubákkal való kapcsolatom nem tartott sokáig. Másnap jelentette, hogy nagy ellenséges mozgást észlel. 'Csapatmozdulatokat több irányból. Úgy látszik, hogy komoly támadásra készülnek. Ez a támadás még aznap éjjel bekövetkezett. Olyan tüzérségi tüzet kaptunk, hogy remegett bele a föld. Egymást érték a telitalálatok. Az istállókat kiürítették, hogy a lovakat biztosabb helyre vezessék. Megint a lovak voltak fontosabbak. Pedig ember-veszteségünk percről percre növekedett. Ezekben a percekben jelentkezett újra Tubák. Közölte, hogy feleslegesnek Ítéli ottani tartózkodását. Úgy véli, hogy nagy gyalogsági támadás készül, amely ellen nem tehet semmit. Kérte, hogy jelentsem ezt a parancsnoknak, és kérjem, hogy adjon engedélyt helyének elhagyására. Mert parancs nélkül ezt nem teheti meg. Aztán sürgősen hívjam vissza. De a parancsnoknak már nem jelenthettem semmit. Percekkel azelőtt hösihalált halt. A parancsnokságot egy ideges hadnagy vette át, aki végig sem hallgatta Tubákról szóló jelentésemet. A lovászokkal együtt az ágyúkhoz parancsolt, hogy segítsek a löszerhordásban. Gyalogsági kiképzésem is sok kívánnivalót hagyott hátra, de a tüzérséghez éppenséggel semmit sem konyítottam. Ha az utolsó pillanatban hátra nem ránt valaki, rögtön agyonütött volna a tüzeléstől visszavágodó ágyúcső. A következő percben egy másik ágyú légnyomása terített földre. Mikor négykézláb menekültem, két-három tüzér felbukott rajtam. Egy őrmester nyakon ragadott, és hatalmas rúgással eltávolított a veszélyes helyről. Legurultam a domboldalon. Ez az őrmester volt mentöangyalom. Mikor feltápászkodtam, láttam a mennybe repülni az ágyúval és a tüzérekkel együtt. — A szüleimnek egy nagyszerű lakást rendeztem be, minden kényelem megvan, de ennek ellenére embertelenül szenvednek a honvágytól. Enni nem tudnak, aludni nem tudnak... — Mióta vannak idekint? — A jövő héten indulnak... Szomorú, ha így van — Miért szomorkodol anynyira? — A rokonaimat szeretném kihozatni hazulról és nem sikerül. És te miért vagy szomorú? — Nekem már sikerült... Sokrates, görög bölcselkedő, akinek a felesége a házsártosságról hires Xantippe volt, igy sóhajtott fel: — Boldogak a tücskök, mert asszonyaik némák... Wagner Richard, német zeneszerző több alkalommal kapott estély-meghivást egy feltűnni vágyó porosz bár ónétól. Wagner nem kedvelte az ilyen meghívásokat, és sohasem fogadta el a azokat. Egy alkalommal a báróné sokat sejtető meghívót küldött: “X. Y. báróné csütörtökön 4 és 7 óra között otthon tartózkodik.” A Mester már unta a meghívásokat, és a vél hátlapjára a következőket irta s igy küldte vissza azt: “Wagner Richard szintén.” Tompa Mihály költő a “A gólyához” című verse miatt a Bach korszakban néhány hétig börtönben ült. Mikor szabadlábra helyezték tört magyar-német nyelven ezt mondotta neki a hadbíró: — Most az egyszer még pardon magának. De nekem több gólyát nem csinálni! Csodálatos honvágy 29
