Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
— Adjon legalább egy darab kenyeret, mert kimondhatatlanul éhes vagyok. — Nem adok, mert elrontja az étvágyát és kifogásolni fogja a főztömet. Klotild néni megszán: — Menjen be, majd én főzök egy feketét. Jozefa néni a nagy ijedtségre három pohár konyakot itat velem. Természetesen ő is iszik. Enyhén hullámzik velem a világ, de 5 sem józan már. Mikor negyedszer szólít fel a töltésre, tiltakozom: — Sok lesz. — Csak töltsön, nekem meg sem kottyan a szesz, — nyugtat meg. — Olyan nincs, hogy nekem megkottyanjon... Klotild néni hozza a feketét. Jozefa néni egy hajtásra leissza, utána két szem cukrot tesz az üres csészébe és kavargatni kezdi. — Kotty! — mondom. — Mi baja? — kérdi Jozefa néni. — Most kottyant meg a szesz! A cukrot előbb kellett volna beletenni. —< Teljesen józan vagyok, hikk! — tiltakozik. — Ha kívánja eléneklem a Csengettyűáriát a Lakméból. Ahhoz pedig józanság keli. — A meghallgatásához nem! — Azt maga úgysem érti, hogy miért tettem utólag a cukrot a kávéba. Magának nincs érzeke a női lélek finom rezdülései iránt? — Micsoda iránt? — Fenkölt lelkem, hikk! egy finomat rezdüít és azért tettem. Hogy lássa, mennyire józan vagyok, beszéljünk csak tovább az esküvőjükről. Még most sem hagyja abba ezt a témát. — Egészen egyszerű, puritán esküvőt tervezek. Legfeljebb hat nyoszolyó-lány lesz csak. Mondja, gondolt már arra, hogy kik lesznek a nyoszolyó-lányok. — Még nem, — vallom be. — Hát akkor gondolkodjanak rajta, mert sem én, sem Klotild nem vagyunk hajlandók magának nyoszolyni. Már sötétedik, mikor menyasszonyom bekiált: — Kész az ebéd! Nagy várakozással üljük körül az asztalt. Az asztal közepén ott éktelenkedik a töltött csirke kissé megszenesedett holttetbme. Mindenfelől cérnák lógnak ki belőle. — Ki fogja felvágni? — kérdezi a menyaszazonyom... — Az is tulajdonképen a főzéshez tartozik, — cudarkodom. Dühösen veszi kezébe a kést és rácsap a holttestre. A nagy lendülettől a csirke oldala felreped és a még mindig híg töltelék a szemem közé fröcsköl. Vonyitva törölgetem a forró lét magamról. — Miért ül ide? — mondja. Még neki áll feljebb. — Nem tudtam, hogy a maga főztjét csak lőtávolon kívül lehet élvezni. Ki kell mennem a fürdőszobába tisztálkodni. Ügy látszik, itt máma mindenkinek fürödnie kell. Mire visszajövök, már végzett a csirke szétmarcangolásával. A terítő csupa folt, Klotild néni a nyakát törli, Jozefa néni egy nagy ollót rejteget előlem. Dermedt csendben kezdjük az evést. Irgalmatlanul éhes vagyok, de azért mindennek van határa!... — Ebből kimaradt a só, — jelentem ki bátran. — És belül nyers! — Az lehet, — egyezik bele a menyasszonyom, — de a tűt bennefelejtettem valahol. Vigyázni kell az evéssel. Elszántan tolom el a tányért magam elől. — Köszönöm, nem kérek. Kényes gyomrom van és az orvos eltiltott a tűevéstől. Pillanatok alatt eltüntetik a szerencsétlen szárnyast a konyhába. A menyasszonyom kissé bizonytalan hangon mondja: — A rétest nem tudom tálra tenni, valami baj van vele. Az hiszem, hogy kanállal kell majd ennünk. — Nem baj, akármivel is esszük, csak jó legyen. Jó nagy adagot lapátol ki tányéromra a gyanús masszából. Szikrázó szemekkel esünk neki a kanalainkkal. Nagyon különös ize van. Halványan emlékeztet a májpástétomra. Valami megcsiklandozza a nyelvemet. Próbálom elharapni a valamit, de nem lehet. És szúr is. Megnézem, mi az: egy toll a csirke szárnyából. — Most pedig elmegyünk egy vendéglőbe vacsorázni, — mondom ellentmondást nem türöen. — Maga az oka mindennek, hikk! — rezdül még egy finomat Jozefa néni női lelke. — Miért ezt rendelte? Kért volna rostélyost; mert marhát azt tud főzni! Közben jelentőségteljesen néz rám. Menyasszonyom egy pillanatra ellágyul: — Ne haragudjon, hogy igy elrontottam a kedvenc ételeit. Tudja, pont ezeket nem tudom főzni. De gyorsan magához tér és rámtámad: — Mától kezdve a vajaskenyér legyen a kedvenc étele! 23
