Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Wass Albert: CSIKSZENTTAMÁS KÖVETET KÜLD Fekete volt az éccaka a falu fölött, kutya se mert ugatni. Csak a szél búgott a kéményekben s kavarta a keserű füstöt, mint sátán a gondot az emberek lelkében. Árva Mózeséknél is csak kendő alatt égett a lámpa, hogy ne bosszantsa fényével az éccakát s ne hirdessen reakciót a kergült világban. Az ember kilesett az ajtón, figyelte nehány percig szűkre húzott szemmel a vaksötétet, de csak az eső percegett halkan a zsindelytetőn, más nesz nem hallatszott sehol. Néma volt a falu s komor, mint a temetők éjjel. — Áron, te. A fiú felszökött a kemence mellől. Tömzsi, jókötésü tizenkétévesforma legényke volt. — Itt vagyok, idösapám! — Ujjast, főrevalót végy. Megyünk a havasba. Az asszony ott a lámpa mellett leeresztette ölébe a hímzést. Szeme ijedten rebbent, mint a kicsi madarak, akik tudják már a vihart. — Megtudott valamit? — kérdezte elsápadó szájjal — Muszkák gyünnek újra? Vagy rományok? Munkába viszik a népet? ? ? — Nem — felelte az ember morogva — ma egyéb dolgunk van odafönt. Tatárkőnél gyűl egybe a falu. — S a gyerek? — aggódott az asszony. —• Dolga lesz neki is — felelte az ember s nem nézett az asszony szemébe. Leemelte a kalapját a szekrényről s a fejébe húzta. — Idősapám, a kisbaltát is vigyem? —• Az nem árt soha — felelte az ember az ajtóból — s ügyekezz. Búcsúzz el anyádtól is, ejszen odaleszel kissé. Azzal már ki is lépett a sötétbe s csak a nyitott ajtó fekete rése maradt mögötte, mint egy félelmes idegen intés. —• Isten megáldja Idösanyám — mondta a gyerek s már indult volna az apja után, mikor az asszony sovány karja kinyúlt utána és átfogta a vállát, féltő, markoló szorítással. — Idős kicsi fiam — suttogta sápadtan és a szeme megtelt könnyel — aztán vigyázz magadra, hallod...! — Ne féltsen engem — adta vissza a fiú legény esen a szót —• ejszen postát kell vigyek újra valamerre. Madéfalvára talán, vagy Szentgyörgyre a papokhoz...! — Vigyázz magadra, jáj vigyázz magadra... — suttogta az asszony, aztán hogy az ajtó kilincsre kattant s ö ott maradt egyedül a lekendőzött lámpa mellett, hangtalan nehéz sírással ráborult az asztalra, mint terhelt bus gyümölcsfák ahogy kidőlnek a súly alatt. Kint az éjszakában, a tornác előtt Árva Mózes megvárta a fiát. — Együtt vagy-é? — Úgy vélem. Madéfalvára lesz utam esment? —• Messzebb most az egyszer — dörmögte az apja s megindult. Az eső hullt s ők mentek. — Ejszen tarisznya is kellett volna —. aggodalmaskodott kicsi Áron. — Elrendezték azt már — felelte az apja titokzatosan s aztán nem is szólott többet. Csak mentek. Elől a nagy székely, hátul a kicsi. Kertek alatt kanyarogtak tova csuszamlós ösvényeken, áradt vizeken hágtak átal, aztán nekivették az irányt egyenest a hegynek. Zúgott alattuk a völgyben a Horgaspatak, csermelyek hordták alá csörögve a havasokból a megolvadt hólevet s valahonnan az éjszakából zsönge tavaszi rügyek szagát hozta a szél. Mikor egy kapaszkodó tetején szuszogni megállották. Áronka nem bírta ki, hogy oda ne szóljon az apjának. — Ejszen tavaszra változik a világ. Megyen már odafönt a hó! Árva Mózes hallgatva állt egy darabig, csak nehéz szuszogása hallatszott. Aztán ennyit morgott csak a bajusszá alatt: — Másoknak is menniök kellene, nem csupán a hónak, hogy tavasz lehessen Székelyország fölött... Majd nagyot sóhajtott. — Na gyerünk. S nekifeszültek újra az éccakának s a hegynek. Mire följutottak a Tatárkőhöz, már égett a tűz a szikla töviben. Vén Harangozó Márton ült szemközt a tűzzel, reves farönkön s fehér haján, fehér bajszán megcsillant a lángok fénye. Körülötte, széles nagy körben, emberek ültek, vagy álltak, szótalan sötét arcok, bajlátottak, kemények. — Meggyüttünk — mondotta nagyot szusszanva Árva Mózes amikor odadobbant Vén Harangozó Márton elé s lerázta kalapjáról a vizet. A vénember ránézett. — Itt a gyerek is? — Itt — bökött Árva Mózes a háta megé — gyere elé Áron! 17
