Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Itt fonódtak verssé az elmúlt természeti erróziók szabadságunk nagy kérdésével. 1956-ban. Megrengett a vert föld, kiléptek a nagy vizek, megmozdult az élet, s újult kalász zizeg. Már nyugszik a kéreg, a folyóknak partja van, de nem állhat az élet! A szabadság parttalan! Rendkívüli esemény a repülők bravúros szökése, összefogta az ország figyelmét s figyelmeztető volt a Nyugatnak. Minden ellenkezője annak, ahogyan a genfi naivságok elképzelték. Érzem és hatalma alatt tart a gondolat, hogy nagy idők írója és tanúja vagyok, de még levernek azok a nyomorúságok amiket látok. “Sirató” verseket Írok. A Te Korodban a szépség reszket. Téged rontó kezemmel a földre dőlök, és nem fog a toll, sok már, amit látok, szivemig hatol. Megbukik Rákosi. Falun vagyok. A parasztok a maguk módján értették a helyzetet. “A rendszer beteg. A beteg pedig vagy meggyógyul, vagy meghal...” Rákosi úgy járt, mint az a méhész, aki csak rabolta a kaptárt, de a télre nem gondolt, a csömények elmarták. Parasztoktól sugalmazott versem: Rút ma Megrontott, vak ideál, ámokfutói lettünk, vörös légvárak, a parancsolt szerelmünk. Életuntság a harcunk, a puszta bér a vérünk, néha piros az arcunk, félünk ha hazaérünk. Megyünk a semmik után, csak kergetőzünk egyre, lecsapunk egy jó hírre, mint Molotov a nyetre. De a vonalak törnek, mint öntvényben a selejt, fel a fehér egekre! Várjuk a csodadelejt. Még egy nagy év, talán a Kilencszázötvenhárom, Bízom, vég-aratás lesz a Keleti határon. 1052. Lány imája apjáért Istenem, felőle álmodtam, láttam, mikor vitték, kegyetlen mély cellában ruháit széttépték. Népvezérek után Azok, kik szépítgetőn alattomban, Tedd elé tenyered, takard gyötört arcát, ne engedd; a nagy égők halálra kínozzák. Halászbástya a Hunyadi szoborral. Istenein, ne engedd, hogy megölje tű, villanyáram, — jeges vízbe ne engedd, egyszer térdig álljon. A Duna víz, mely ott folyik, be ne ázzon, engedd, a nyers réseken mindig minket lásson. Istenem, óvd meg, rossz félelmi álom, ne gyötörje, elhigyje, semmi sem tart a földön örökre. Add, higyjen, várja szerelegy asszony, (me ki ott sír minden este a zúgó Dunaparton. 1951. 11
