Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
A NAGYMAMA ELKÉNYEZTETI AZ UNOKÁT! — Már nem is merem a gyerekeket a nagyszülőkhöz küldeni, — panaszkodik egy fiatal mama ismerősöm, — annyira elkényeztetik őket! — Milyen módon? — kérdezem. — A szülők egyenes tilalma ellenére cselekszenek? — Nem, azt éppen nem, — feleli a fiatal asszony habozva, — de egyszerűen mindent megengednek a gyerekeknek, teljesen nekik szentelik magukat és engedik, hogy játszanak, és tomboljanak, ahogy csak a kedvük tartja. — Ez igazán természetes, — próbálom megnyugtatni. — A szülők nevelik a gyereket, néha-néha szigorúaknak kell lenniük, ezt vagy azt megtiltani és őrködni, hogy ezt be is tartsák. A nagyszülők ezt a kötelességüket már a saját gyermeküknél teljesítették, ők most a kis unokát csak szerethetik, örülhetnek neki, neki szentelhetik magukat, amire a saját gyermeküknél rendszerint nem volt idejük. Nyugodtan kicsit el is kényeztethetik az unokát. Az olyan gyereknél, aki nagyszülő nélkül nő fel, valami nagyon fontos hiányzik: az a melegség, otthonosság, ünnep, amit a kicsinek az életébe csak a nagymama és nagypapa tud varázsolni. A gyerekek rendszerint nagyon jól tudja, hogy az kivétel, hogy neki a nagymamánál nem kell megennie a spenótot, viszont ehelyett süteményt kap. Azt is tudja, hogy csak a nagymamának van annyi ideje, hogy neki egész délután mesét olvasson, és nem fogja ezt az édesanyjától is követelni. Érzi, hogy a nagyszülőknél tett látogatás mindig egy kis ünnepnap, amit a szülői ház mindennapi életében nem talál. Nyugodtan megengedhetjük ezt az örömet a gyereknek és a nagyszülőnek egyaránt. Csak ott kell beleszólni ebbe, ha az idősebb generáció oktalanságból vagy féltékenységből a szülők nevelési módszere ellen cselekszik. A gyereknek soha nem szabad a nagyszülőket mint hátvédet a szülők ellen felhasználni tudni. De még itt is vigyázni kell, és lehetőleg kíméletesen és szeretettel ezt vagy azt szépen megbeszélni. Azt hiszem, hogy ez a fajta féltékeny nagymama manapság már nagyon ritka és kihalóban van. Sokkal gyakrabban az a helyzet, hogy a nagymama az édesanya helyébe lép, mert az nincs otthon, hanem dolgozik, — és 6 veszi át az anyaszerepet teljesen. Az ilyen nagymamáknak néha nehezebb a szerepük, mint a valóságos anyáknak, mert az a törekvésük, hogy nevelésükkel az anya tökéletesen meg legyen elégedve, és ennek elgondolásait is keresztülviszik, sokszor a saját elgondolásukkal szemben is. Gyakran keményebbek és következetesebbek kell, hogy legyenek, mint az anya maga. Ne panaszkodjunk hát többet a nagymamákra! Minden fiatal anya örüljön, ha a gyermekének még van nagymamája, — és ha ez néha a kis kedvencénél kissé jobban behunyja a szemét, mint kellene, — nem olyan nagy baj ez sem, nem fog ártani! Ha egy napon aztán a nagymama nincsen többé, a világ semmi hatalma nem tudja azt a szeretetet már visszahozni. Ne sajnáljuk hát a gyerektől ezt addig, míg még teljes ragyogásában tündöklik. Ady Endre: Sötét vizek partján. Ültem partjain Babylonnak, S ültem már partjain a Gondnak. Láttam már apró szenvedelmet, S láttam beteg, hosszú szerelmet. Lelkemet már nagy válság ülte, S voltam kis álmok kis őrültje. Néhányszor, már-már, szinte hittem, Néhányszor megjelent az Isten. Hárfámat már fölakasztottam, Hárfámat már leakasztottam. Isten, kétség, bor, nő, betegség Testem, lelkem összesebezték. Voltam trubadúr, voltam bajnok, Rossz hátgerincem százszor hajlott. Mennyi sok mindent odaadtam, Amíg ily szépen elfáradtam. Ülök, csapdos ár és hideg szél Babyloni sötét vizeknél. Ady Endre: Temetés a tengeren. Breton parton sújt majd az álom, S alszunk fehéren és halottan Tengeres, téli, szürke tájon. Jönnek erős, breton legények S fejkendős, komoly, szűz leányok S fölzeng egy bús, istenes ének. Köd és zsolozsma. Zúg a tenger, Vörös bárkára visznek minket, Könnyel, virággal, félelemmel. S téli orkán vad szele dobban, Vörös bárkánk tengerre vágtat, S futunk fehéren és halottan. 43
