Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-12-01 / 12. szám

— Nekünk újra egészen élőiről kell elkezdenünk___Gyere velem....

Engedelmesen hagyja, hogy Pierre tovavonja.

A park.

Kéz a kézben mennek Pierre és Elve a sétányon lefelé, ahol a vakkal találkoztak.

A fuvolaszó közelebbről hangzik, bár ezúttal egy sláger, nem a régi népdal, mint első alkalommal.

Kissé erőltetett derültséggel, amivel őt ,s meg akarja fogni, kérdezi Eve:

— Hallod?

— A vak, — válaszolja Pierre.

—■ Szegény fickó.... Irigyeltük őt a bőre miatt....

Nevet, de Pierre sajnálkozik:

— Ez nem a régi dal...

A sétány fordulójánál meglátják a vakot.

Eve kivesz a táskájából egy bankjegyet, odamegy, és lehajol a zenészhez:

— Bocsánat, nem játszaná el, kérem, nekünk a “Csukd be a szép szemeidet”?

A vak abbahagyja a játékot, és Eve a kezébe csúsztatja a pénzt. Az öreg megtapogatja, és megköszöni.

— Hozzon maguknak szerencsét.

Aztán elkezdi a kívánt dalt játszani.,..

Eve rámosolyog Pierre, és megint belekarol.

—• Most megint minden olyan, mint akkor,

— mondja.

Lassan tovább sétálnak. Pierre is teljesen felengedett, ő is mosolyog, amíg megállapítja:

—• Most is éppen olyan hamisan játszik....

— És éppen úgy süt a nap___

— És azok ketten is megint itt vannak, — teszi hozzá Pierre.

Szemeik előtt megint lejátszódik a kis jelenet, aminek előzőleg tanúi voltak: a kocsi megáll a járda szélénél, az elegáns hölgy a iris ölebbel kiszáll, a munkás a csővel elmegy mellette, és akárcsak az első alkalommal, egymásra sem hederítenek, hanem továbbmennek, mindegyik a maga útján.

Mikor a munkás elmegy Pierre és kisérőnője mellett, megfordul és Eve után néz. Ez észreveszi a pillantást, és mikor Pierre kijelenti:

— Most sem látták meg egymást.... Minden ugyanúgy van.... — mosolyogva kijavítja:

—• Azzal a különbséggel, hogy most engem megnézett.

Pierre csodálkozva pillant hátra, mire a munkás gyorsan tovább megy, nyilván kissé szégyenkezve, hogy megfigyelték. Pierre mulatva mondja:

—■ Igazán.... És most a te igazi karodat tartom az én igazi karomban.

Minél messzebb mennek Pierre és Eve le a sétányon, annál halkabb a fuvolahang. Ehelyett mindig erősebben hallatszik a tánczene a kávéházból.

Pár méter után az étterem előtt állanak, amelynek kinézése és személyei nem változtak.

Ugyanaz a feltünéstkeltő amazon köti a kerítéshez a lovát, és siet aztán az előkelő társasághoz, akiket Eve ismer.

— Üljünk le, — mondja Pierre.

Eve pillanatig habozik. Szemei az ismerősökre szegeződnek. Pierre észreveszi a habozását, és kérdi:

— Mi van veled?

De Eve már összeszedte magát:

— Semmi, — biztosítja.

És frissen nyert öntudattal kézenfogja Pierret, és magával húzza az asztalok között.

Mielőtt a társasághoz érnek, az amazon eléri a barátait, és hallani, mint első alkalommal, ahogyan az egyik gavallér megszólal:

—'Foglaljon helyet, drága barátnőm....

Amire a fiatal hölgy ugyanazon a keresett hangon válaszol:

— A Bois egyszerűen elragadó volt ma reggel!

Mikor Eve és Pierre a társasághoz érnek, az egyik gavallér könnyedén felemelkedik a helyéről, hogy Evet üdvözölje. De ez gyorsan tovább megy, a viselkedésén látszik, nem óhajtja, hogy feltartóztassák. Rövid “jó reggelt”-et biccent csak oda.

— Jó reggelt, Eve, — válaszolja a gavallér.

Pierre szintén meghajtja gépiesen a fejét,

miközben elmegy mellettük.

Az elegáns csoport bámulva néz utánuk.

— Ki ez?

— Hiszen ez Eve CJharlier.

— Eve Charlier, igen. De mit csinál vájjon

ezzel a fickóval?

— Ezt én is szeretném tudni, — vélekedik az amazon.

Pierre és Eve közben megérkeznek ahhoz az asztalhoz, ahol azelőtt már ültek. Viszont ezt elfoglalták a szerelmesek.

Eve egy pillanatra megáll előttük, és mosolyogva hajol feléjük, mintha azt várná, hogy azok megismerjék. Pierre is hasonló mozdulatot tesz, ami a szimpátiáját akarja kifejezni.

De a két fiatal értelmetlenül néz rájuk, és nem viszonozzák a köszöntést.

Pierre és Eve feladják a dolgot, és a szomszéd asztalhoz mennek, ahonnan láthatják ezt a kettőt.

Kitartóan mosolyogva néznek át hozzájuk.

A két fiatal, akiket meghitt beszélgetésükben félbeszakítottak, kissé zavarba jönnek, de megkísérlik ismét felvenni az elvesztett fonalat.

Közben odaér a pinoémő, és megkérdi:

— Parancsol, Madame?

— Egy teát.

— És ön, uram!

Pierre megzavarodva habozik:

—■ Ó___ ugyanazt.

—• Kínait vagy indiait? — érdeklődik a pincémé még mindig Pierre felé fordulva.

Ez kétségbeesetten néz rá.

—• Hogyan kérem?

Eve gyorsan segítségére siet, és rendel:

—• Kétszer, kínait.

Pierre a pincémé után néz, könnyen vállat37