Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-11-01 / 11. szám
AZ UZSOKI SÍRKERESZT. Fekete Máté százada gyorsított menetben fúrta magát előre Uzsok felé. Havasköznél megálltak, s pihentek. Az őrnagy magához intette Fekete Mátét: — Havasköz és Ligetes között gyanús a helyzet; át kell kutatni a völgyet. Terád gondoltam, testvér... Válassz magad mellé két legényt, s napnyugta után induljatok! Fekete Máté szemében föllobbant az évezredes magyar tűz: a harci kalandvágy jókedvű tüze. Valódi katona volt; szerette a katonaélet változatos élményeit: a terepkutatást, a hadigépek zúgását, a vágtató lovak izgalmát, a harcikocsi földrengető dübörgését. Fekete Máté tartalékos hadnagy; váratlanul érte a bevonulási parancs. Még ott érzi arcán édesnyja, felesége s két kis fia csókját: — nem tudja letörölni onnét a jeges hegyi vihar. Maga mellé vette Jász Imrét és Csiszár Jánost, s megmagyarázta nekik a föladatot. Aztán lekanyarodtak a völgybe. Úgy szólt a parancs, hogy reggelre el kell érniök Ligetest. A hold némán sétált az egén, s olvadt ezüstöt csurgatott alá a fák lombjai között. A három magyar óvatosan haladt előre; minden sziklaüreget, minden sűrű bozótot átkutattak, nem rejtőzik-e benne Szics-banda. Éjfél tájban Fekete Máté előszedte katonai térképét, s bajtársaival együtt behúzódott egy szűk barlangba: — Gyertek ide, komám, megmagyarázom nektek, hol vagyunk. Van időnk bőven. Jász Imre a térkép fölé hajolt: — Régi ez a térkép, hadnagy úr! — Huszonötéves. Az apám hozta nekem, amikor hazajött szabadságra a harctérről. Drohobicznél harcolt a muszkával. Ezt a térképet elkértem tőle, hogy a harctéri jelentések alapján figyelemmel tudjam kísérni a hadi helyzetet. Innét kezdve még mohóbb izgatottsággal vártam édesapám leveleit; ezek a levelek szinte naplószerű pontossággal számoltak be a napi eseményekről. Odahaza mindig nehezebb volt a helyzet. Naprólnapra kevesebb volt az ennivaló. Az édesanyák sorbaálltak az üzletek előtt, hogy valami élelmet tudjanak haza vinni gyermekeiknek. Én akkor V-es gimnazista voltam, — elég idős ahhoz, hogy édesanyám arcáról leolvassam a háború valódi történetét. A harctéri jelentések mindig csak Doberdót, Bukovinát, a nyugati frontot emlegették: — én nagyon jól tudtam, hogy ezeken kívül van egy front az édesanyák, a hitvesek szívében is. S ez a front egyesíti magában az összes külső frontok borzalmait. A nappalok még csak hagyj án! Az ember lassankint hétköznappá szürkíti a legnagyszerűbb s legizgalmasabb eseményeket is. Az éjszakáim azonban szépek voltak. Nappal megtanultam az iskolai leckéket: — mikor kis testvéreim lefeküdtek, s anyám a varrógéphez ülf;, akkor fogtam hozzá az én éjszakai leckémhez. Kiterítettem az asztalra apám térképét, kivettem a fiókból a leveleit, aztán láztól csillogó szemmel utazni kezdtem. Együtt masíroztam katonáinkkal; ott meneteltem édesapám mellett, szinte hallottam fegyverének a dörrenését, keble pihegését. A magam módja szerint én is átéltem a világháborút. Katona lettem; nekem az éhség nem fájt; csodálatos módon nem láttam a sebeket, a kimerült katonák erőltetett menetelését. Én csak a harcok szépségét láttam: a dicsőséget, a diadal mámorát éreztem. Pedig akkor már átlendült a Kárpátokon az orosz „gőzhenger”, s magyar falvak gyulladtak ki az orosz gránátok nyomában. Egy napon aztán elmaradt édesapám tábori levele. Anyám nyugtalanul járt-kelt, mintha megérezte volna a szörnyű szerencsétlenséget, amely ránk zúdult. Harmadnapra megjött apám tisztiszolgája, János. Alázatosan, szomorúan lépett be az ajtón, és szó nélkül letette egy székre édesapám hátizsákját, tiszti revolverét, látcsövét, s egy csomagot. Édesanyám hangtalan zokogással omlott a hátizsákra. János a szemét törülgette, s csak ennyit mondott: — Szegény jó százados úr azt üzente, hogy tessék fölnevelni a gyermekeket... Szépen halt meg... panasz nélkül. A hátizsákban megtaláltuk édesapám naplóját is; azonkívül sok apró harctéri emléket, amelyeket nekünk szánt, hogy majd haza hozza. Innét kezdve méginkább belemélyedtem ennek a vidéknek a tanulmányozásába. Ezeket a hegyeket s völgyeket a magaménak tekintettem: itt küzdött az apám a hazáért, itt halt meg valamelyik hegygerincen. Hogy hol van eltemetve, — nem tudom. — Most már a hadnagy úr gyerekei teszik ugyanezt, — jegyezte meg Csiszár János. — Most ők nézegetik éjszakánkint a térképet. — Lehet. Ez az örök magyar sors... Fekete Máté mosolygott, amikor két fiára gondolt. Hanem aztán a kötelesség kitépte a figyelmét az édes otthon köréből. Megmagyarázta a térkép alapján a teendőket, aztán tovább mentek. Éjfél után kettőre járt az idő, amikor puska csattant: az egyik szikla mögött villant föl a pillanatnyi fény. A három magyar fedezéket keresett. A puha avarra vágták le magukat, s figyeltek tovább. A puskatűz megismétlődött. Fekete Máté harctéri messzelátóját — ez is édesapjáé volt — rászegezte a mohos sziklára, amely mögül a lövés jött. A hold elbújt, s 6 alig látott valamit. Jász Imre fölugrott, és tovább szaladt a szikla felé; oldalról akarta megközelíteni a Szics-fészket. 7
