Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-11-01 / 11. szám
A láthatatlan elenség most már valóságos golyózáport zúdított a magyarok nyakába. A hadnagy rászólt Jászra: — Vigyázz, fiam! Azt azonban ő is érezte, hogy valahogyan oldalról kellene megközelíteni az ellenség rejtekhelyét. Intett Csiszárnak, s Jász után futottak mind a ketten. A cseh banda olyan erős tüzet zúdított rájuk, hogy megint csak fedezék mögé kellett huzódniok. Fekete Máté talált is egyet: ahol levágódott, egy hosszúkás kis földhányás volt s egy faoszlop. Emögé lapult, s onnét vette föl a harcot a banda tagjaival, akik most már nyíltan tüzeltek rájuk. Észrevették, hogy a magyarok kevesen vannak. Jász Imre kitűnően lőtt. Öt perc alatt három cseh gurult le lövése nyomán a hegyoldalon. Csiszár vakmerőén támadt; minduntalan le kellett őt inteni: rohamozni akart. Fekete Máté kitűnő fedezéke mögül szintén lelőtt két banditát Az ellenség ekkor elhallgatott. A három magyar elhelyezkedett a fedezékek mögött, s így várták meg a hajnalt. Fekete Máté a hajnali derengésben megdöbbenve vette észre, hogy az ő fedezéke egy sírdomb. Az oszlop, amely mögé a fejét rejtette, egy különlegesen nagy sírkereszt. Hirtelen ácsolt tömzsi kereszt, amelyet a bajtársi szeretet s kegyelet harc közben ásott be a sírdomb végébe valamikor a világháború éveiben. Fekete Máté fölemelte a fejét, s elolvasta a fakeresztbe vésett szöveget. Az idomtalan betűket kimarta az idő, a fa megrepedezett; — de azért nagynehezen kitapogatta a szavak értelmét: „Itt nyugszik Fekete Károly szds. Bajtársai megtalálták az uzsoki erdőben. Hősként halt meg. — Isten veled, bajtárs! Mi megyünk előre.” Az utolsó szavakat Fekete Máté már a könnyein át látta. Átölelte a keresztet, és kitört szívéből a zokogás. Ezt a sírt kerestették éveken át, — s nem akadtak a nyomára. — A háború csont-fejedelme lekaszálta azokat is, akik édesapját eltemették. János, a tisztiszolga csak annyit tudott mondani, hogy Uzsoknál fekszik az ő hős gazdája. S ezen a nyomon nem lehetett elindulni a Kárpátok ősrengetegében. Csiszár és Jász odasiettek hozzá. Mikor a sírkeresztet meglátták, ők is letérdeltek. A csontos, kemény magyar katona-arcokon megjelentek a részvét könnyei. —• Hát itt... pihen a hadnagy úr édesapja. Nem zavarták Fekete Máté huszonötéves fájdalmát; hadd áradjon szét ebben a csendes erdőben, amelyet annyi kiömlött magyar vér tett a mi talajunkká. A hadnagy beszélni kezdteti a sírkereszthez, suttogva, mintha önmagával beszélgetne: — Apám, a te kezed vezetett engem a Kárpátok felé; a te kereszted óvott meg, amikor gonosz golyók kerestek az éjszakában. Úgy kell annak lenni, hogy a te sorsod és az én sorsam egybekapcsolódik. Most világosan látom, hogy a te kezedből vettem át az ezeréves magyar kardot; a te kezed kereste ki számomra a térképen az utat; — a te szíved dobog bennem most is amikor fölveszem a harcvot a bujkáló alattomos ismeretlennel... Isten veled, édesapám! Mi megyünk előre! Itt a sírodon a nagy parancs: „Mi megyünk előre!” Fekete Máté megtisztította az utat, még két bandát megugrasztott; — aztán jelentést tett az őrnagynak. S mikor a század arra a helyre ért, ahol Fekete Károly alussza örök álmát, — az őrnagy tisztelgést vezényelt. Majd körülállták a sírt, s leszedték sapkájukról a virágot, amellyel ruténföld népe díszítette föl őket; — s Fekete Károly sírjára tették. A virágok elhervadnak, de a Kárpátok felé menetelő honvédek szívében még lobog a fölgyujtott láng. S lobogjon is mindaddig, amíg csak egy rabhalott lesz a Kárpátokban! Bujdosó Bálint: NEM MARASZTALLAK... Testvér! Ki tüzesnek érzed az ágyad, Mert hazahívnak a emlékek és vágyak, A bús babonák, és vad hiedelmek, A asszony, az otthon, a kacagó gyermek, Unokák, álmok, képzelt kényelem Felsírnak benned sötét éjjeken... Testvér! Én téged nem marasztallak. Megjött a levél, hogy megvan a lakás, A bútor, a kerted, mi kellene más? Keservesen rossz az idegen kenyér, S mit árt, ha otthonit befröcskölte vér? Bor gőzölg ott az álmok asztalin S kolbászból fonta a karítést — Sztálin... Testvér! Én téged nem marasztallak. Eredj hát! Otthon vár a megrakott tál, A lencse, amelyért mindenről lemondtál. A farkas-sors, az üvöltő, kemény, De alkuvónak mindig áll remény, Hogy eb lehet, ki nyal sújtó kezet, És szolga lesz, ki szolgává vétkezett! Testvér! Én téged nem marasztallak. A kutyakoncot mindig ingyen adják. Hogy ára lánc és elveszett szabadság? Mit neked, testvér? Az idegen tenger Mit neked, testvér? Az idegen tenger Ha elnyel, nem vész sem magyar, sem em- Rabszolga fog csak gömyedten elesni (bér, S veszendő lélek, én nem foglak keresni. Sajnállak, testvér, de nem marasztallak! 8
