Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-11-01 / 11. szám

kapuit a magyar egyetemi ifjúságnak, amint azt Eger nagy püspöke annakidején megálmodta. Sajnos, az Ország és az Egyház ellenségei nem engedték meg, hogy kifejlődhessék a teljes ka­tolikus egyetem, mert még a csirájában meg­fojtották. Az épületet elkobozták az egri ér­sekségtől és az Állami Pedagógiai Főiskolát te­lepítették bele, tehát lényegében most sem az eredeti rendeltetésére szolgál, miként korábban sem, amikor az érseki jogakadémia és az ér­seki tanítóképzőintézet működött benne. Azon­ban Esterházy püspök pompás palotája az idők­kel dacolva mégis áll és várja a poraiból való feltámadást: el fog jönni az az idő, amikor megnyithatja a kapuit a magyar katolikus egyetem a Bükk-hegység lábainál ebben a bá­jos kisvárosban, amelyet minden egyetemi vá-Wass Albert: rosnak predesztinál. Mert egyáltalán nem tú­loz a nagy magyarbarát francia jezsuita, Pierre Delattre, aki híres könyvében — Nos Amis les Hongrois — azt írja Egerről és az egri lí­ceumról: Esterházy püspök egyeteme díszére válhatna még magának Párisnak is! (Copyright by Dr. Desider Heckenast in Canada) (1) Gerő László: Eger. Budapest, 1954. (2) Szmrecsányi Miklós: Esterházy és a mű­vészet. Eger, 1926. (3) Genthon István: Magyarország műemlé­kei. Budapest, 1951. (4) Breznay Imre: Egri képeskönyv. Eger, 1937. MIKOR A BÚJDOSÓ AZ ISTENNEL BESZÉL Uram, én nem tudom, az igazságot miképpen osztogatod ezután, hogy mindenkinek bár maréknyi jusson. Annyit tudok csak: esztendeje immár, Hogy végigdúlt a vihar otthonunkon. Tudnod kell, Uram, hisz mindenttudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat ,Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt, Uram, jó volt a világ. Szerettük a patakodat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy hegyeidről este virágillattal megrakodva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...! Apánk kezét. Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult felénk, s reánk bocsájtottad a végzetet. Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed De a bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted, Uram, a kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan, árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod! Amerre járunk: köd lepi az erdőt, nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek. Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! Nem akarunk örökké bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk egyszer a hazánkban! Vert farkas mellé farkasnak beállunk, vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: csak haza jussunk végre! Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...! Ha Sodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ka százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok... 1 Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot... de nézd: megtörtént a Te akaratod. Bajorerdő, 1945. 6

Next

/
Thumbnails
Contents