Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
raszt már másnap reggel meghalt. Alighanem érezte halálát, azért jótékonykodott élete utolsó óráiban. A szegény ember szépen kiment a temetőbe és kiült a gazdag paraszt sírjára. Ott ült reggelig. Mikor a nap felkelt, hazament, jól kialudta magát és este újra kiment a temetőbe. A két első éjjel nem történt semmi különösebb. De a harmadik éjjelen furcsa szorongást érzett. Egyszer csak megpillantott egy embert. Katonaköpenyeg Volt a vállán, a temető kerítéséhez támaszkodva pipált. — Hát kend mi járatban van erre? Nem fél ilyen későn este künn a temetőben? — kérdezte a szegény ember. A köpenyeges nevetett: — Nincs nekem semmi dolgom errefelé és nem is félek semmitől, katonaviselt ember vagyok, hazafelé tartok és minthogy rámesteledett, gondoltam, itt töltöm az éjszakát. — No, ha nem félsz — mondta a szegény ember — maradj itt velem ezt a sírt őrizni! A katona szívesen ráállott. Együtt üldögéltek a sír mellett, pipáztak és beszélgettek. Egyszer csak, pontosan éjfélkor, nagy dörgés, zenebona hallatszott és hát csak előttük termett az ördög. — Hát ti mit kerestek itt, gézengúzok? — rívalt mérgesen a két emberre. — Takarodjatok innen! Persze azt hitte, hogy kiabálására megijednek és elfutnak a sír őrzői, de azok se meg nem ijedtek, sem el nem futottak. A katona nagy hetykén meg is mondta: — Mit parancsolgatsz itt nekem? Nem vagy a kapitányom! Semmi közöd hozzám! Pusztulj innen, ha jót akarsz. Az ördög látta, hogy ijesztgetéssel nem megy semmire. Kérésre fogta a dolgot. Sok pénzt ígért. — Annyi pénzt adok, amennyit akartok — mondta — csak menjetek el innen. (Folytatás a túloldalon) (Folytatás az előző oldalról.) cosok, a bennüklévő ellenséggel együtt. A többi futott visszafelé, amilyen gyorsan csak tudott. A bennülők felváltva szidták a maguk kommunista vezetőit és magyar bérenceiket, akik könnyű győzelmet ígértek nekik, győzelmet az “ellenforradalmár” földesurak és papok ellen. De mindenütt csak rongyos munkásokba, gyerekekbe ütköznek, akik úgy védik a magukét, mint az oroszlánok. .. VII. VESZÉLYTELEN MEGBÍZATÁS. Szabó bácsi komoran nézett maga elé, és szünet nélkül dobolt ujjaival az íróasztal tetején. — Meg fogják ismételni a támadást, — mondta újra az egybegyült “vezérkarnak”. — Ha nem az oroszok, az átkozott ávósok jönnek ellenünk, hogy kifüstöljenek bennünket. — De mi is itt leszünk! — Ütött a fegyverére Lakatos Ferenc, ki úgy berekedt a reggeli támadásban, alig maradt hangja. Egyébként is mindnyájan gyűröttek, piszkosak, megviseltek voltak, mintha nem is két óráig, de két hétig harcoltak volna. Szabó bácsi végignézett rajtuk. Harcikedvük, elkeseredésük változatlan volt. Egy darabig hallgattak, aztán a parancsnok kimondta, ami kezdettől fogva nyelve hegyén volt. Megnyomott minden szót: — Mi itt leszünk, de — a srácok nélkül! El kell őket távolítani szépszerével, hogy vissza se szökhessenek közénk. Hogy állok a szülők elé kamasz gyerekük holtteste mellett?! Hát gyerekek pusztuljanak az ország védelmében?... A borostás férfiarcok padló felé hajoltak. Bólogattak mindannyian, de semmiféle megoldás nem jutott eszükbe. Hazaküldjék őket? És ha nem mennek? Nem olyan srácok ezek! Akkor előállt Lehrer Péter, a debreceni tanársegéd javaslatával: — Engedelmével, Szabó bátyám, mondanék valamit... Itt van még Mohácsi bácsi, az én tamásszegi öreg rokonom. Ha máma haza indul, küldjük vele a fiukat is. Azt az egy kislányt, a húgodat — intett Ágasdi Bercinek a tanársegéd — neked kell rábeszélni, hogy azonnal hazamenjen. Az bólintott, és Péter folytatta: — Meg kell győzni őket, milyen fontos, hogy élelmet szerezzenek a harcosoknak, s csakis ők tudnak gyanútlanul áthaladni az országúton. Fegyvert nem vihetnek, mert az gyanús lenne. Mohácsi bácsinak pedig meg kell mondani, tartsák őket Tamásszegen, amíg csak lehet. Mire meg visszajönnek, mindenképp eldől itt a sorsunk... — Ez okos beszéd! — Állt fel hirtelen Szabó bácsi és szürkülő hajába túrt, mint mindig, ha erősen gondolkodott valamin. Ágasdi Berci azonnal engedelmet kért, hogy húgát hazaküldje. Bori nem is ellenkezett. Zsuzsa halála eddigi életének legszörnyűbb eseménye volt, s eddigi bátorságát mintha elfújták volna; ágyára borulva zokogott reggel óta. — Nem merek hazamenni... nem merek hazamenni! — hajtogatta, csak mikor Berci megígérte, hogy a Margithídig eikisén, nyugodott meg egy kissé. Iskolatáskájába becsomagolt egy darab zsíroskenyeret — ki tudja, mikor ér haza — s a fiúktól búcsút sem véve, úgy lopakodott ki bátyjával a hátulsó kapun, mint aki vétkezik a többiek ellen. Egy percre irigykedve gondolt Zsuzsára, aki hősi halált halt, lány létére úgy tudott harcolni, mint a felnőtt férfiak, s mindenki siratja... Nem élt hiába, ő meg... csak egy gyáva lány! Aztán — szippantott egyet-kettőt a friss őszi levegőből, a vígan csivitelő verebek elterelték figyelmét szomorú gondolatairól, s mikor az utcán jövő-menő emberek között — mintha semmi különös nem történne — megpillantotta Varga 60
