Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Incit, osztálytársát, évek óta hordott paradicsomszin kinőtt szvetterében, hangosat, örvendezőt kiáltott: — Inéi! Hová mégy? Az megfordult, szélborzolta haját hátrasimította, és hozzájuk szaladt. — Szervusz Ágasdi! Szervusztok. Haza megyek. Hát te? — Én... én is. — Felelte gyorsan Bori, és szelesen barátnőjébe karolt. — Te vissza is mehetsz — mondta bátyjának, fényesülő szemmel, az azonban félrevonta még egy percre. Halk hangon magyarázott valamit, s hiába hegyezte fülét Varga Inéi, az osztály kiváncsija, egy szót sem értett meg beszédjükből. Berci arca nagyon komoly volt. Úgy beszélt húgához, mint kisgyermekekhez szokás. — Borikám, figyelj most nagyon. Nekem vissza kell mennem... harcolni... Talán nem is látlak többet. Mondd meg... mondd meg anyunak... Az ütköző kis fekete bajusz alatt megremegett puha szája. Egy pillanatra ő is úgy érezte, hogy gyerek még, mikor anyu aggódó arcára, ölelő karjára gondolt. Aztán megrázta fejét, mintha előző gondolatait akarná kirázni belőle. A Széna-tér felé nézett, a felborított villamosokra s a végtelen embersorra, mely a péküzlet előtt várta a sovány kenyeret, — és megkeményítette vonásait. — Különben, ne mondj semmit! Ha kérdez, jól vagyok, amint lehet, hazamegyek. Magyar lány vagy? — szorította meg hirtelen húga karját, hogy az felszisszent. — Az hát. Mi jut eszedbe? — Csak azért mondom, mert ha fecsegsz rólunk... rólatok... Bori kihúzta magát. — Még Varga Incinek sem, — mondta ünnepélyesen, a másik pillanatban pedig lábujjhegyre emelkedett, s olyan hevesen ölelte meg bátyját, hogy annak a lélegzete is elakadt. Ez, ez ígéretnél is több volt s valóban: hiába faggatta Inci egész úton osztálytársát, mit beszéltek olyan hevesen, s honnan jöttek. Elbiggyesztett száján a vak is láthatta, hogy egyáltalán nem hiszi, hogy az Agasdiak a nagymamájuknál rekedtek tegnap délelőtt... * * * Berci már teljes készenlétben találta a “srácokat”, mikor visszatért. Az öreg Mohácsi bácsi egykedvűen szíttá pipáját a bakon, mint aki nem is hozzájuk tartozik. Pedig jól fejébe véste, amit a parancsnok mondott neki, s bizalmasan hunyorgatott jóelőbb Szabó bácsi felé. — Csak bizza ide a fiukat, parancsnok úr. A hajuk szála sem görbül meg. Ott tartjuk őket, míg lehet... fontos kiküldetésben! Mielőtt kigördült a zörgő kocsi az útra, Szabó bácsi szobájába hivatta a fiukat. Arca nagyon komoly volt. Fel-alá járkált a szobában, majd megállt, éppen Varjas Marci katonásan kihúzott hasán nyugtatva szemét, aztán az elmaradhatatlan géppisztoly felé nyúlt. — EZT itthagyod, fiam. Marci kétségbeesetten kapott fegyveréhez, mely élete legnagyobb büszkeségét jelentette. Szinte könnybelábbadt, fájdalmas szemmel nézett parancsnokára, az azonban látszólag nem vette észre a fiú megindultságát. Mindnyájukhoz beszélt: — Ti eddig iskolás fiuk voltatok. Csak iskolások. Jól-rosszul megfeleltetek az órákon. Itt... nos, itt egy tárgyból mindanynyian kitűnőt kaptatok: történelemből. Megértettétek, megéreztétek a magyar nép történelmét, mely a sokszoros túlerővel szemben is harcolni tud, hogy történelmi igazságát megvédje... Kasza Peti úgy izgett-mozgott Sanyi háta mögött, mintha szúnyogok csipdesnék s napsütötte kerek képén felizzottak a szeplők. ... Ha ezt Hajagos hallaná, a történelemtanár! Múlt héten — Nem bánom, elmegyünk — felelte a katona — ha anynyit adsz, amennyi belefér az egyik lovagló csizmámba. — Jó, — mondta az ördög — csakhogy nincs annyi pénz nálam, majd hozok mindjárt — és eltűnt. — No, most becsapjuk a komát — mondta a katona. Elkérte a szegény ember bicskáját és levágta csizmájáról a talpat, aztán gyorsan keskeny, de nagyon mély gödröt ásott s ráállította a csizmát. — No, ez meg se kottyan! — mondta a katona. — Menj, hozz többet. Az ördög megint elment és most már egy zsák aranyat hozott, de az is csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a csizma meg még mindig üres volt. Az ördög csak csóválta fejét, morgott, dühöngött, de a csizmában ugyan nem látszott még nyoma sem az aranynak. — Mlicsoda nagy lábad van! — szidta a katonát — ki látott már ilyen feneketlen zsákot, mint a te csizmád. A katona vállat vont: — Nem kell megtölteni, ha nem akarod, de akkor nem is megyünk el innen! Az ördög lihegett, szuszogott, egyre hordta az aranyat, de a katona csak gúnyosan csóválta a fejét: — Mit fukarkodsz? Vagy hozol annyit, amennyit kialkudtunk, vagy tartsd meg a pénzedet. Az ördög egész éjjel hordta a zsákokat, végül még segítséget is hívott, hogy ne fárassza magát egyedül. De a csizma nem telt meg és jött a hajnal, a nap első sugarát éppen a sírdombra szórta. Az ördög nagyot ordítva elillant, a gazdag paraszt lelke megmenekült, a szegény ember meg a katona pedig meggazdagodtak, együtt költötték az együtt szerzett vagyont és el sem váltak többé egymástól. (Folytatás az előző oldalról.) 61
