Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

Gaal Mózes:

Értavi Barát;

Bolond vitéz és a görög óriás.

Hát bizony úgy történt, hogy élt hajdanában egy kicsi magyar vitéz. Ő maga kicsiny volt, de annál nagyobb volt az ereje. Botondnak hívták, s az egész országban tudták, milyen nagyot tud ütni, ha valakire reá üt.

Egyszer a görög császár azt izente a magyaroknak, hogy ■ő bizony nem engedelmeskedik nekik többé, mert ő is van olyan erős, mint a magyarok.

Erre Botond elment egy csomó magyar vitézzel Görögországba. Ment, mendegélt, teljes három hónapig ment, míg odaért. Jó messze volt ám Görögország.

Híre futamodott annak, hogy jő Botond, a magyarok vezére. A görög császárnak volt egy nagy, erős városa. Minden oldalról hatöles kőfal vette körül. A kapuja sem volt fából, hanem ércből.

Gondolta magában, oda még a madár sem tud beröpülni, nemhogy a magyarok. Be is húzódott oda, s csak nézte a vár faláról, hogy közelednek a magyarok.

Reájuk kiáltott:

—• Halljátok, hé, mindjárt haza is mehettek, mert ide ugyan nem eresztünk be titeket.

Botond előkerítette a szeges buzogányt, s odament az érckapuhoz. Fölemelte az iszonyú buzogányt, s reá csapott vele az érckapura. Az pedig akkorát csattant, mintha a mennydörgős mennykő csapott volne bele. Mindjárt ketté hasadt, s olyan nyílás támadt rajta, hogy azon egy ember ki és bejárhatott volna.

No iszen megijedt a görög császár, hát még még amikor

(Folytatás a túloldalon.)

TÖRTÉNELEM: KITŰNŐ

(Folytatás)

—• A Török utcától most értek a Margit körútra. Most jelentették leadón a megfigyelők. Nehezen haladnak, mert a keresztbe fektetett villamosok nem sok utat hagynak nekik.

Nyilt az ajtó, Lackó Géza jött vissza, egy harmadéves bölcsészhallgató, a szobaparancsnok. Lassúbeszédű, csendes parasztfiú volt ez a ‘‘Géza bá”, ahogy a fiúk nevezték, s akkora ereje volt, mint egy bivalynak. Rövid bőrkabát, szorosra hiúzott széles szíj, pisztoly, térképtok, khaki színű katonasapka tették katonássá megjelenését. Hangja most erélyesen hangzott, érzett rajta, hogy a fiatalember tudatában van személye fontosságának.

Donajó Anti sóvárogva nézte az egyetemista magabiztos mozgását, ragyogó barna szemét, sötétedő “forradalmi” szakállát Ilyen szeretett volna lenni ebben a percben. Ilyen erős és megingathatatlan. Ilyen félelmet nem ismerő. Mint aki hadijátékra készül a Táborhegyen, pedig tudja, hogy most nem az lesz a feladat, hogy a számokat leolvasák az “ellenség” homlokáról. Itt az ellenség: halált jelent, akit el kell pusztítani, mielőtt az öli meg őket. Megöli... Anti sűrűn pislogni kezdett szőke szempillájával, s kapkodva rángatta magára kabátját, hogy ne is gondojon erre a szörnyű szóra. Szorosan Géza mellé állt, és kész volt vakon követni Szabó bácsi minden utasítását. Még a forró kávéért Sem ment át az ebédlőbe. Úgy érezte, megfulna egy kortytól is... Elsőnek rohant le a pincébe, hogy felhordják a magukgyártotta “bombákat”.

Tizenkét tank támadásával kellett számolniok. Tizenkét vasszörnyeteg, miket idegen hordából válogatott emberi szörnyetegek vezetnek, készen arra, hogy a biztosan védő páncéllemezek mögül kioltsák azok életét, akiknek más bűnük nincs, mint szeretik a szabadságot, és ragaszkodnak emberi jogaikhoz.

Szabó bácsi szinte egyszerre ott volt mindenütt. Mély hangja, paraszti nyugalma biztonságot teremtett maga körül. Beleoltotta embereibe a tudatot, hogy mind a tizenkét tankot meg tudják semmisíteni tervszerű támadásukkal. Csak adott előnyüket kell kihasználni. Az ellenség sem számukat, sem harcmodorukat nem tudja. A szovjet katonák biztosak benne, hogy a páncélszörnyek faláról visszapattan a puska, de még a gépfegyver golyója is... A Széna téren haladnak keresztül. Itt kell őket fogadni. Méltóképpen.

A magas bérházakkal határolt kicsi tér tulajdonképpen csak a Margit-körút kiszélesedése volt, ahol két tűz alá vehetik az úttesten áthaladó járműveket. Ha pedig a páncélosok bekanyarodnak a Várhegy utcáiba, még biztosabb egérfogóba kerülnek...

A legjobb megfigyelőhelyen, az úttal szinte szembenéző banképület első emeletén Szabó bácsi állt készen mintegy harminc emberével. Tapasztalt, jobbadán már katonaviselt, vagy jelenleg is katonáskodó embereket gyűjtött maga köré, akik higgadtan, minden lövést gondolatban már kiszámítottan várják az alkalmas pillanatot. A fegyverrel jólbánó egyetemisták egy részét a tér túlsó oldalán álló bérház pincéjébe küldte, hogy onnan oldaltámadást intézhessenek a tankok hernyótalpai ellen. A “srácokat”

56