Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
nem engedte a térre. A Várhegy felé vezető utca első házának padlására küldte őket, szigorú paranccsal, hogy az utcába hatoló tankokat az elkészített “Molotov-koktélekkal” igyekezzenek harcképtelenné tenni. Szabó bácsi abban a meggyőződésben hozta ezt a szigorú parancsot, hogy a tankokat semmiképp nem engedik a szabadságharcosok a téren keresztül haladni. Parancsnokul Kakas Miskát adta melléjük, akinek mindenben kötelesek voltak engedelmeskedni. Az orosz katonák közül kettő Szabó bácsival várta a támadást a banképületben, kettő pedig a tér déli részén álló patikaépületben helyezkedett el a magyar fegyveresekkel. Lehrer Péter és Pécsi János az összekötő tisztek feladatát vállalták a főhadiszállás és a harcolók között. A parancsnok helyettesének Gátőr József tüzérszázadost hagyta, ki “minden eshetőségre készen’’ a főhadiszálláson tartozik bevárni a további parancsnoki utasításokat. Mindenki megkapta a maga feladatát. Nyugodt, vagy izgatottan remegő kezek szorították a fegyver hideg vasát. Az egyik harcos minduntalan karórája világító lapját leste a hajnali derengésben, másik félhangon ismételte a Miatyánkot, egy pontra, a Margit-körút egy távoli házának szürke kapujára meresztett szemmel. Vártak... Egyszerre, végtelennek tetsző percek után, amint már a hajnali derengés a reggel világosságba kezdett fordulni, meghallották a tankok dübörgését. Szabó bácsi ott állt a nyitott ablak mögött, mozdulatlanul. Széles szája szögletén szinte megkövült az elszánt, mindenre kész, megtorlásra váró akarat. Aztán látcsöve után nyúlt. — Jönnek — mondta halkan, — az első tank lövésze ott tartja kezét a gépfegyveren, nézd, hogy néz körül, fene belé! Valami mongol suhanc... No lelkem, gyere csak közelebb... Az jött is, hozta a teljes biztonságot Ígérő vasszörnyeteg. A tankok háromfelé váltak a térre kiérve. Kettő egyenesen a banképületnek tartott, hogy ott térjen a Várba vezető főlútra. Három a Széli Kálmán-tér jobb oldalára tért. Kettő a Várhegy utca keskeny torkának tart, a zöme pedig egyenes vonalban dübörög előre az úton. Szabó bácsi felemelt jobbját lecsapja, s a mögötteállók puskájából eldördül az első lövés. Sivítva pattannak vissza a tankok páncélfaláról a lövedékek. A figyelőtornyok lapjai pillanat alatt lezárulnak a szovjet támadók feje felett, az első tank lövésze azonban előrebukik s élettelen rongyként lóg ki a tank oldalára. Bentről kapkodó kezek húzzák vissza, s megkezdik azonnal az gépfegyver tüzelést a banképület ellen. Hatalmas darabokat szakítanak ki a falból, ablakdeszkák, keresztfák szilánkokra hasadva hullanak az útra. A rombolás ördöge azonban csak az élettelen falakban tehetett kárt. A harcosok már az épület pincéjén haladtak a szomszédos bérház alá, onnan fel a tetőre, hogy újabb, váratlan beavatkozásukkal semmisítsék meg az ellenséget. Az egyetemisták sem nézték tétlenül az eseményeket. A banképület támadása alatt a hozzájuk legközelebb álló vasszörnyeteg talpát célozták gondosan, és páncélöklök segítségével fel is gyújtották a szélső tankot. Egy másodperc múlva fáklyaként égett a biztosnak vélt T34-es, s a szovjet katonák odabent, kilőve mégegyszer gyilkos fegyverüket, elhallgattak, örökre. Tudták, hogy mindegy számukra, előbújnak, vagy bentmaradnak. . . Hogy is tanították a magyar munkásokat a maguk kommunista indulójára? “De ha ellenünk bárki is támadni mer, saját földjén fogjuk összezúzni...” — Ha nem is saját földjén, mert ők tolakodtak be, de — a saját tankjában! — dörmögte a páneélököllel bánó egyetemista, Ágasdi Berci, és ujjongó kiáltás tört fel belőle a lángoló tank láttán. Mire a második tank lövészének ideje lett volna szembe-Botondnak a hangját meghallotta: — Jere ki görög császár, birkózzunk meg ketten! Ha te csapsz engem a földhöz, úgy te léssz az úr, de ha én csaplak a földhöz, mi magyarok leszünk továbbra is az urak!... Jere ki császár, jere ki! A görög császár mindjárt hazafutott a palotájába, s kihirdette, hogy aki Botonddal helyette megbirkózik, annak három kád aranyat ad, meg a tele császárságot. Akadt egy óriás, aki azt mondotta, hogy ő megbirkózik Botonddal. Ez az óriás akkora volt, hogy Botond csak létrával mászhatott volna fel reá, hogy a szeme közé nézzen. Megörült a görög császár, megörültek a görögök is mind. Aztán kiültek a vár falára, hogy nézzék, mint morzsolja össze az óriás a kicsi magyart. Tetőtől-talpig vasba öltözött az óriás. Olyan volt, mint egy nagy, fekete jegenyefa, még annál is nagyobb. Bolond olyan volt hozzá képest, mint egy cövek — az ám, de vascövek. Amint az óriás megpillantotta Botondot, elkezdett vele csúfolódni: — Jaj te icinke-picinké magyarka! ... Jere, hadd ültesselek a tenyerembe! Úgy talán meglátlak téged!... Hát te mit akarsz? Szaladj oda a magyarokhoz, s hozz még magaddal legalább tizenkettőt! A görögök kacagtak, a magyarok pedig csak hallgattak a csúfolódó szavakra. Botond szép csendesen felelt: — Te vasba öltözött nagy gerenda te, nem azért jöttél ide, hogy fecsegj, hanem azért, hogy birkózzál! Ezt mondotta, s a másik pillanatban megfogta a görög óriást, fölemelte a levegőbe, s úgy levágta, hogy többé föl nem kelt onnan. Akár kanál(Folytatás a túloldalon.) (Folytatás az előző oldalról.) <- *4 ‘J/
