Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

kisasszony legkisebb óhajtását is. Rögtön kiadta a rendeletet, hogy állítsák az aranyozott szánkót, és üzent Mókus Miskáért, elhúzná-e a szánt az erdei kiránduláson. Ó, Mókus Miska szívesen vállalkozott rá, bár alig tudta kidörgölni az álmosságot a szeméből cseppnyi kamrájában, ahol téli álmát aludta. Mindent szívesen vállalt a kedves királykisasszinyért.

Nagyot nyújtózott Mókus Miska, mert, mi tagadás, kissé elgémberedtek tagjai a hosszú alvásban. Aztán felrántotta kis csizmáját, meleg sált tekert a nyaka köré és elsietett szívbéli jó barátjához, Mókus Matyihoz, hogy megkérdezze: nem tartana-e velük.

Megkocogtatta a Mókus Máli házának ajtaját.

— Ki kopog? — kérdezte egy álmos hang belülről és valaki félrehúzta a függönyt. Mókus Matyi volt az. Rózsaszínű hálóeipkájának bojtja tréfásan himbálódzott a fején, és szemét döresölgette.

— Te vagy az, Miska? — kiáltott fel örvendezve. — Talán már itt a tavasz, és mi elfelejtettünk felébredni?

— Dehogy, dehogy, édes Matyikám. Azért jöttem el hozzád, hogy megkérjelek, gyere el velünk a szánkókirándulásra. Gyöngyharmatnak az a kívánsága, hogy húzzuk el az aranyos Szánkót Medve Mihály barlangjához, és kérdezzük meg tőle, meddig tart még a tél. Ma van Gyertyaszentelő napja.

Mókus Matyi a falinaptárhoz szaladt.

— Igaz is, látod! — ütött a homlokára, aztán máris öltözködni kezdett. — Nagyon szívesen veletek tartok, hiszen magam is szeretném már tudni, meddig tart még a tél. Hideg van odakint?

— Demég milyen! — csettintett a nyelvével Mókus Miska. — Mintha sosem akarna kivataszodni. öltözz fel jól, meg ne fázz!

Nem is mondatta magának kétszer Matyika. Úgy felöltözött, mintha az Északi Sarkra indulna, télisapkáját is a fülére húzta és lábujjhegyen osont ki a lakásból. Nem akarta felébreszteni Mókus Málit, aki békésen aludt ágyában.

— Gyerünk!

Mire beértek a várba, már ctt állt az aranyozott szán a királykisasszony lakosztályának a bejáratánál, és Mókus Matyi meg Mókus Miska egy-kettőre bebújtak az ezüstszeggel kivert hámba. Már jött is Gyöngyharmat lefelé a lépcsőn, hófehér bundában, kucsmával a fején, arcát pirosra csípte rögtön a hideg. Oldalán lépkedett a manótestőrök daliás kapitánya, besegítette őt a szánba, aztán kitárult előttük a vár kapuja. Az őrt álló testőr megütötte a krisztályfalú vár egyik tégláját, és zengenibongani kezdett az egész vár, mintha ezer meg ezer üvegharang szólna, és a szánra kötözött apró csengők is vidáman csilingelni kezdtek.

Huh! Micsoda hideg volt! A szél vijjogva nyargalászott a csupasz fák között, de hiába acsarkodott, mert egyikük sem fázott. Gyöngyharmat úgy be volt takargatva a fehér jegesmedveprémmel, hogy csak az orra hegye látszott ki, a többiek meg oda sem néztek ennyi hidegnek. Siettek, hogy mielőbb odaérjenek Medve Mihály barlangja elé.

Medve Mihály éppen kint állt barlangja előtt, és az időt nézegette. 6 is csak most ébredhetett álmából, mert nagyon álmos képet vágott. Kíváncsian nézett a jövevények elé. Aztán, mikor meglátta, ki a magas vendége, illemtudóan a földig hajolt, és készségesen felelt kérdésükre.

— Ez biz cudar időjárás, hiszen majd elfúj a szél, annyira acsarkodik, és alig látok, úgy teleszórja a szememet hóval. De azt mondom, így van ez rendjén. Ha Gyertyaszentelő napján adja ki az utolsó mérgét, ismerem én már jól őkéimét. Nem is fekszem vissza aludni. Úgyis nemsokára itt a kikelet. De ti azért csak bújjatok még vissza egy kis időre, nem ajánlom, hogy szembeszálljatok időnap előtt a téllel.

A két fivér reszketett a fán, mint a nyárfalevél, s ideoda táncolt kezükben a lábas is.

— Megeredt az eső, — mondta az egyik rabló, amikor egy kis lé rájukcsorgott a lábosból.

A fivérek még jobban remegtek s így néhány falat burgonya is leröpült.

— Ejnye, úgy látszik, jég is esik — jegyezte meg a másik rabló.

De már erre megbillent a lábos a fivérek kezében s egyenest a rablók fejére zuhant, akik hangos kiáltozással menekültek a fa alól, mert azt hitték, lecsapott a mennykő. Úgy elfutottak, mintha ott se lettek volna s otthagyták a két teli tarisznyát. A nagyobbik dióval volt tele, a kisebbik arannyal.

Az ostoba fivér a nagyobbikat választotta, mert legalább meg lehet enni, ami benne van; az okosabb a nehéz pénzes tarisznyát kanyarította a nyakába, így indultak a város felé. Az ostoba egész úton majszolta a diót, olykor-olykor a fivérének is adott belőle s így egyre könynyebb lett a terhe. Az okos fiú meg egyre nehezebbnek érezte vállán a súlyos zsákot, végül nem bírta tovább, le kellett tennie a földre.

— Igazán, most te is vihetnéd egy darabig ezt a zsákot

— mondta a bátyjának — én már nem bírom tovább.

— Hohó — rázta fejét a másik — nem így alkudtunk! Te se vitted az enyémet s nem is adtál nekem a magadéból semmit, én pedig adtam neked az enyémből. Ha könynyíteni akarsz a terheden, osszuk el a zsák tartalmát s egyik felét én viszem, a másikat meg te.

— Nem is vagy olyan buta

— mormolta az okosabb, de mit tehetett volna, bele kellett egyeznie, hogy elosszák a nehéz zsák tartalmát. így végre bejutottak a városba, ott megint juhokat vettek a pénzükért, azokat közösen őrizték és vígan éltek jómódban, békességben.

(Folytatás az előző oldalról)

55