Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

A hold arca egyre halványabb lett odakint. Közeledett a téli hajnal. A Göncölszekér sziporkázó csillagai is egyre halványabbak lettek. A manókirály várának kinyílt a kisebbik kapuja, é* az első udvarmester kidugta rajta a fejét. Ő volt az első, akinek fel kellett ébredni a várban. Kinézett a behavazott erdőre, aztán megdörzsölte az orrát. Csípte a hajnali friss levegő. A kis fenyőfacsemete is éppen most ébredt fel. Sóhajtva rázta meg örökzöld ágait, és újra lehúnyta a szemét, hátha visszajön előbbi álma. Angyalhajról és aranydióról álmodott. Karácsony szent reggele volt éppen. Mélységes csend volt az erdőben és békesség.

Kucsma Kati valahol a hótakaró mélyén aludt, elcsöndesedett számtalan csemetéjével együtt. Aludt az öreg Harkály Hugó is odújában, Tücsök Tini és Tücsök Tamáska is valahol, titkos rejtekhelyükön, aludt Sün Samu és Sün Simike, Bagoly Bertalan tanító úr és fiacskája. A Nyuszi Nusi lakóháza felől sem hallatszott semmi nesz. Aludtak, Nyuszi Pubival együtt.

Mókus Matyi a másik oldalára fordult takarója alatt. Szép álma lehetett, mert mosolygott bajuszkája alatt. A mindig szorgalmas, mindig dolgos kedves jó Mókus Máli is aludt, és nagyokat horkolt. Éppen a kikeletről álmodott..,

VII.

— Plim... plimm... — csepegett az eresz Csupaszem király várának teteje alatt, mert reggeltől mostanig idesütött a nap és a vastag hótakaró olvadozni kezdett. De még mindig nem bírt megbirkózni Télapóval a Napsugár. Hiába erőlködött, bizony a lecsöppenő víz azonnal megfagyott, s mikor még Szélapó is megjelent, hát olyan hatalmas, gyöngyörűséges jégcsapokat varázsolt az eresz alá köröskörül, hogy aki csak meglátta, elámult.

— Soha ekkora jégcsapokat! — szörnyűlködött a manótestőrök rezesorrú kapitánya, és még összébb húzta magán báránybőrködmönét.

— Milyen gyönyörű!... — örvendezett Gyöngyharmat királykisasszony, szobájának ablakából. — Jó volna ma kiszánkázni az erdőbe, hiszen nemsokára elmúlik a tél, és még nem voltam sehol a váron kívül. Ma éppen Gyertyaszentelő napja van, kérdezzük meg hát Medve Mihályt, milyen lesz az időjárás, hosszú lesz-e még a tél.

Vőlegénye, a daliás kapitány, parancsnak vette a király-A KÉT FIVÉR

Élt egyszer két fivér, аг egyik okos volt, a másik ostoba. Pásztorok voltak mind a ketten és felváltva őrizték egy gazdag mészáros juhait. Ha egyik a rétre ment, a másik otthon maradt, gondoskodott az ebédről s ki is vitte a mezőre, ahol aztán közösen elfogyasztották.

Egy napon az okos fivérre került a nyájőrzés sora, a főzés pedig az ostobára maradt. Ez megfőzte az ebédet, el is indult vele a rétre, közben azonban egy hídon kellett átmennie, amely alatt gyors kis patak folyt.

— Ejnye, ejnye — csóválta fejét az ostoba — mekkora rések vannak itt a híd pallói között, még beleszorul valakinek a lába. Jó, hogy van mivel megjavítanom! — Hamar lehasalt és a magával hozott gombócokat beletömködte a résekbe. A keskenyebb hézagokat káposztával töltötte ki, aztán elégedetten ment ki a mezőre.

— Tudod — magyarázta a fivérének — féltem, hogy hazamenet beleakadhat a hasadékokba akár a mi lábunk, akár a juhoké. De nagyszerű gondolatom támadt: kitöltöttem a réseket a gombócokkal meg a káposztával. Most már semmitől sem kell tartanunk!

— Cscdajó gondolat! — gúnyolódott a másik. — Még jó, hogy holnap én főzök és te jössz ki, mert különben holnap is a te ötleteidet kellene ebédelnünk. De légy szíves, ha holnap a nyájat őrződ, vigyázz, hogy ne legyenek megint nagyszerű gondolataid. Te csak arra ügyelj, hogy az állatok nyugodtan feküdjenek, szépen, sorjában egymás mellett, egyébbel ne törődj.

— Jó, majd úgy teszek! — felelte az ostoba.

Másnap azonban, amikor az állatokat kihajtotta a legelőre, borzasztó sok baja volt velük. Akárhogy is lökte, hajszolta őket, világért sem akartak szépen sorjában egymásmellé feküdni.

— No várjatok csak! — mondta az ostoba és fogott egy husángot, egymásután fejbeverte az állatokat s aztán szépen sorjában lefektette őket egymás mellé.

— Lám csak, milyen szépen sorban fekszenek a juhaid! — dicsérte a fivére, mikor kihozta az ebédjét.

— Meghiszem azt — felelte elégedetten az ostoba — De volt is elég bajom velük, míg mindent agyon nem vertem! Most már meg se moccannak!

— Jóságos Isten — szörnyűködött az okos fivér. — Mit csináltál te szerencsétlen? Mind a ketten elvesztünk.

— Ugyan — legyintett a másik — majd lesz, aki megtalál!

— Te ostoba! — kiáltott rá az öccse. — Ha a mészáros keze közé kerülünk, agyonver, mint te a juhait! Szedd a sátorfád és fussunk, ahogy a lábunk bírja!

Futásnak eredtek mind a ketten s estére sűrű erdőbe értek. Ott felmásztak egy fára s ott akartak éjszakázni. Felvitték minden cókmókjukat, még az ételes lábost is, amiben az ebéd volt. De alighogy elhelyezkedtek odafent, két rabló telepedett a fa alá, a két teli tarisznyát, amelyet cipeltek, a fának támasztották s aludni készültek.

(Folytatás a túloldalon)

54