Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

káltak az ablakon. Petróleumlámpa halvány világossága mellett egy asszony ült bent, a kicsi szobában. Még ebben a késői órában is dolgozott. Apró gyerekruhát foltozott, mert szegény asszony volt nagyon, és sok kicsi gyereke volt, akire mosnivasalni kellett. Most, amikor már mindnyájan aludtak, 6 ébren volt, és foltozott rájuk. Mellette kicsi gyermek aludt a bölcsőben, és fel-felsírt néha álmában.

A szegény asszonynak sok ránc volt a homlokán, és látszott rajta a fáradtság. Le-lehajtotta a fejét, és szemét behunyta. Aztán el is aludt a karjára borulva.

— Ide bemegyünk — szólt Muzsika manó, és kulcsával, melyet a királykisasszonytól kapott erre az estére, kinyitotta a rozzant ajtót. Mókus Matyi kívül maradt, csak Mókus Miska és Muzsika manó ment be. Mókus Miska letette hátán hozott kis zsákját a földre és mindazt, ami benne volt, kiszedte, és a szegény asztalára rakta. Ott volt az aranyos dió, ezüstös mogyoró, meg a királykisasszony egész évben gyűjtögetett aranyhaja is. Muzsika manó úgy gondolta, senki nem érdemli meg jobban az ajándékokat, mint ez a szegény asszony, aki még éjnek idején is gyermekeiért dolgozik, mikor más ember már régen nyugalomra hajtotta a fejét.

Felcsillant Muzsika manó kedves kék szeme, és intett Mókus Miskának, hogy várjon még egy pár percig. Kölönös dolgot cselekedett. Odalopódzott az alvó szegény asszony mellé, és a foltoznivaló ruha közé vidám polkát lopott, hogy este se álmosodjon el olyan hamar a dolog mellett. A síró kisgyerek bölcsőjébe andalító dalokat rejtett. Aztán tovább kutatott szemével a szegényes kis szobában, s mikor megtalálta a vasalót, abba vidám csárdást dugott, a kávédarálóba meg kedves keringőt.

Észrevétlenül, mint ahogyan jöttek, visszamentek az ajtón keresztül, és újra bezárták a szegény asszony lakásának ajtaját. Muzsika manó előre mosolygott a szegény asszony meglepetésén, aki reggel, mikor felébred, és sírni hallja kisfiát, ringatni kezdi a bölcsőt, és akkor majd megszólal Muzsika manó muzsikája, s megbékél a kisgyerek, és soha nem sír többé. S ha majd foltozni akar a szegény asszony, vasalni vagy kávét darálni, mindenütt muzsika szólal meg, és nem lesz többet fáradt a szegény asszony, és gyerekei sem érzik annyira a szegénység súlyát. Az ajándékot pedig megtalálják, és áldani fogják azt, aki náluk járt észrevétlenül szent karácsony éjtszakáján...

Hazafelé vette útját Mókus Matyi, hátán Muzsika manóval, és mellettük Mókus Miskával. Fényes udvara volt fejük felett a holdvilágnak, a csillagok meg úgy sziporkáztak, mint a tündöklő gyémántok Gyöngyharmat királykisasszony koronáján. Beértek a fák közé, az erdőbe. Ekkor egyszeriben nagyon álmos lett Mókus Matyi, és nagyon szeretett volna már otthon lenni barátságos kis odúban, jó anyja, Mókus Máli mellett. Most, hogy elvégezték karácsony éjszakai küldetésüket, nem akadt már semmi dolguk kikeletig. Mókus Miska is nagyon szerette volna már téli álomra hajtani fejét, a manókirály konyhája melletti kis kamrájában, és alig várta, hogy otthon legyenek.

A királyi vár előtt elköszöntek egymástól.

— Viszontlátásra, Mókus Matyi! — kiáltott Mókus Miska, miközben a sítalpait lecsatolta.

— Viszontlátásra, Mókus Miska és Muzsika manó. Tavasszal újra találkozunk, addig most már nem látjuk egymást.

— Álmodj szépeket, Mókus Matyi! — kiáltott még utána Mókus Miska, és eltűntek a királyi vár kapuja mögött.

Mókus Matyi hazaballagott a holdvilág fényénél. Mókus Máli nyitott neki ajtót, ő már aludt addig egy verset, hálósapkájának bojtja furcsán himbálódzott minden mozdulatánál. Mókus Matyi nagyot ásított. A síléceket kívül hagyta kényelmes lakásuknak ajtaján, levetkőzött, aztán egy gyors mozdulattal bebújt finom pihével bélelt takarója alá.

hölgyek — dörmegte. — Jó lesz, ha lemegyek és rendre tanítom őket.

Mire leért, már a nyolcvanhetedik csóknál tartottak. A császár közéjük hajította a papucsát és erre valamenynyien szétrebbentek.

— Teringette, rontom-bontom — kiabált a császár — eltakarodtok az országomból, de tüstént! — Kidobatta a kanászt is, a hercegnőt is, az udvarhölgyeket meg hazaküldte a mamájukhoz, mert ha nincs hercegnő, minek az udvarhölgy?

Kint voltak hát: a hercegnő is, a kanász is.

— Milyen szerencsétlen vagyok — sírta a hercegnő. Ha feleségül mentem volna ahhoz a derék, szép herceghez, most semmi bajom se volna. Jaj, jaj, miért is tettem, amit tettem?

A kanász elbújt egy fa mögé, letörölte arcáról a piszkos barna színt, átöltözött aranyos ruhájába. Szép fiatal herceg volt megint.

— Látod — mondta a hercegnőnek — a herceget, aki szeretett téged, elküldted, a gyönyörű rózsától, dalos fülemülétől undorodtál, de a piszkos kanászt megcsókoltad egy haszontalan játékszerért. Neon is érdemelsz egyebet, mint amit kaptál!

(Folytatás az előző oldalról)

53