Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

azontúl nem szólt egy szót sem, csak faragott szorgalmasan, és alig vette figyelembe vendégét. Hiába várta Mókus Matyi, hogy majd csak előhozakodik vele, mi az a nagy munka, amelybe így elmerül, míg végül nem bírta tovább és kíváncsian kérdezte: — Mtendd, kérlek, mi lesz ebből? — Ó, te még nem is tudod. Idefigyelj, Matyikám. Elhatároz­tam reggel, amint ezt a gyönyörű havat megpillantottam, hogy sítalpakat csinálok. Nagyszerűen lehet majd itt leereszkedni a domboldalról, mikor nem lesz semmi dolgom... — Nagyszerű ötlet! — lelkesedett Mókus Matyi. — Mit gon­dolsz, Miska, nekem is tudnál csinálni egy pár sítalpat? — Tudnék éppen, de jobb szeretném, ha te magad csinál­nád meg. Szívesen megmutatom, hogyan kell csinálni. Délután majd elmegyek hozzátok, most már jön a szakács, és nekem vizet kell behoznom. Csakugyan jött is a manók szakácsa, fején hatalmas, fehér szakácssapka, mely minden lépésnél fityegett, mintha valaki há­tulról lökdöste volna. Jókora hófehér kötény volt a nyakába akasztva, a derekán megkötve. Övében akkora fakanál díszelgett, hogy máshol hóhányólapátnak is beillett volna. Arca mosolygós volt, és éppen olyan, mintha kétoldalról két szép piros fánkot ragasztottak volna reá. Mókus Matyi illemtudóan köszönt neki, és megkérdezte, mi lesz ma az ebéd. — Ma nem főzünk sokat — felelte a szakács mély, dörmögö hangon. — A királyasszony elrontotta tegnap a gyomrát a sok krémes puddingtól, és kiadta a rendeletet, hogy ma csak könnyű ebédet főzzek. Fácánlevest főzök, meg rizsfelfújtat ananászlek­várral, aztán madártejet habbal. Mókus Matyi megnyalta bajuszkáját, mintha már érezte vol­na a finom ételek illatát, és elgondolta, hogy mégiscsak jó lehet királynénak lenni. Alig várta odahaza, hogy eljöjjön Mókus Miska és megkezd­jék a sítalpak készítését. Mókus Miska magával hozta az ő félig­­kész munkáját is, és Mókus Matyinak is hozott egy jókora darab tűzifát, amelyből majd nagyszerű sítalpak lesznek. — Honnan veszünk síbotot? — kérdezte Mókus Matyi. — A bodzafából? — Dehogyis! — felelte Mókus Miska. — Az nagyon gyenge volna hozzá, és egykettőre eltörne. A vadrózsabokorról törünk le egy jó erős ágat, meglátod, milyen erős lesz az! Mókus Máli csak a fejét csóválta, és igen kíváncsi volt rá, hogy mi lesz mindennek a vége. Másnap délután tartották meg az első sípróbát Mókus Matyi és Mókus Miska. Felcsatolták a sítalpakat, és megindultak a finom, puha havon. Bizony sokat csetlettek-botlottak, míg elér­tek a manók dombjáig, útközben nyakukba hullott a zúzmara a fák és bokrok csupasz ágairól, dehát mit törődtek most ők ilyen csekélységgel... Nyuszi Pubi, amikor meglátta őket, úgy elbámult, hogy még a száját is nyitva felejtette. Kiabált is utá­nuk, de bizony azok nem láttak, és nem hallottak semmit. Mikor a korzón is keresztülhaladtak, a fenyőfák megcsóválták a fejü­ket, és rosszallóan összenéztek. — Hogy mit ki nem talál ez a haszontalan Mókus Miska! Mert biztosan csak ő volt az, akinek eszébe jutott ilyesmi. — Nem is lehet olyan rossz mulatság — szólalt meg egy kis fenyőcsemete a többiek között, de hirtelen elhallgatott, mert anyja, az öreg fenyőóriás, reárázott egy csomó zúzmarát. Mókus Matyi meg Mókus Miska azalatt nagy üggyel-bajjal felértek a domb tetejére, a királyi vár alá. Megpróbáltak leeresz­kedni. Nagyot bukfenceztek mind a ketten, és Mókus Miska olyat gurult lefelé, hogy csak az égnek meredő két lába látszott ki a hóból. Ezen már olyat kacagott Gyöngyharmat királykis­asszony is, aki eddig szótlanul figyelte őket az ablak mögül, hogy a könnye is kicsordult. A KÉNYES HERCEG­KISASSZONY Volt egyszer egy fiatal her­ceg, aki feleséget keresett és éppen a császár leánya tet­szett meg neki. Sokáig törte hát a fejét, mit vigyen méltó ajándékul, mikor háztűzné­­zőbe megy és végül két ezüst szekrénykét készíttetett. Az egyik ezüst szekrénykébe rózsaszálat helyezett, amely­nek olyan illata volt, hogy aki megszagolta, minden gondját, baját elfelejtette tőle. A másik szekrénykébe füle­mülét ültetett, amely a világ legszebb dalait tudta énekel­ni. Ezt a két szekrénykét küldte a herceg ajándékul a császár lányának, aki udvar­­hölgyei jelenlétében kíván­csian nyitotta ki a szekrény­kéket. — Micsoda szép munka! — kiáltották valamennyien, a­­mint meglátták a rózsát. — Vájjon ki készítette? — Milyen finom az erezése, milyen szép a szine! — tette hozzá valaki. A császár leá­nya azonban undorodva dob­ta el a rózsát, mihelyt a ke­zébe került. — Pfuj! — kiáltotta csak­nem sírva — hiszen ez élő virág! A fülemülét azonban meg­lepetten és gyönyörűséggel hallgatta. — Pompás! — jelentette ki — Hibátlanul énekel. Mind­járt látszik, higy ez nem élő madár! — Pedig az! — válaszolta a követ, aki elhozta. — Akkor nem kell — je­lentette ki a hercegnő. — És a herceg sem kell. Látni sem akarom. No, de a hercg nem hagyta annyiban a dolgot. Barnára festette az arcát, szemére húzta a süvegét s bekopogta­tott a császári udvarba. Ál­lást kért, de semmi egyébnek nem tudták megfogadni, mint disznópásztornak. Lent ült hát kamrájában a disznóól mellett és egész nap dolgozott (Folytatás a túloldalon) 51

Next

/
Thumbnails
Contents